21
aug
A nagy autonómia-vita II: Az akarat utat talál?
Címkék: románia erdély autonómia havas jon kesztyű nélkül
Tweet
Az erdélyi magyar élet legfontosabb kérdése az autonómia. Vagy mégsem? Az autonómiáért ma minden erdélyi magyar politikai erő küzd. Tényleg mindegyik? Székelyföld autonómiája begyógyíthatja a trianoni sebeket. Biztosan mindet? A Jobbegyenes vitafórumot kezdeményez a székely önrendelkezésről. Miért fontos? Hogyan érhető el? Mire jelentene megoldást, és mire nem? Az első írás a témában ide kattintva olvasható, következzék a második fejezet!
Mielőtt belekezdenénk a Jobbegyenes nagy autonómia-vitájának második menetébe, nem állhatom meg, hogy ne reagáljak Felőr György első körben tett kapcsolódó megállapításaira. Marosvásárhelyi vendégszerzőnk szerint nem létezik olyan, hogy „oláh elnyomás”, nem üldözik a székely zászlót, óvodától az egyetemig lehet tanulni magyar nyelven, a nemzetiségi kérdés pedig „mint ellentét súlyát vesztette”, csak a politikusok veszik elő a „magyar kártyát”, hogy álproblémákat felfújjanak. Meglátása szerint a „székely romantikával átitatott radikális magyarok” csak romángyűlöletük miatt hisznek el ilyen meséket, az erdélyi magyarok köszönik szépen, megvannak.
Talán viccesen veszi ki magát, hogy én, egy magyarországi magyar próbálok meggyőzni egy erdélyi magyart arról, mekkora náluk a baj, mégis ezt teszem. Aztán akinek nem tetszik, nem ért egyet, ragadjon billentyűzetet, és írjon nekünk, nyílt vita ez, bárki beszállhat.
Ami Felőr úr kijelentését illeti: nem kétlem, hogy az erdélyi román-magyar együttélés sokkal békésebb lehetne, ha bizonyos problémákkal vagy álproblémákkal nem foglalkoznának Budapestről vagy Bukarestből (lásd Tusványos, EMI-tábor). A kérdés az, hogy ez az idillinek festett kollektív élettársi viszony nem jár-e kéz a kézben az erdélyi magyarság (elvárt vagy önként véghezvitt) identitásvesztésével, végül teljes asszimilációjával. Mert hogy a számok ezt mutatják. Az egyetlen megmaradt tömbmagyar régió, Székelyföld körül szorul a hurok. A szórvány egyetlen túlélési esélyét jelentő egyházak befolyása csökken, vidéken a fiatalok és az értelmiség elmenekül, maradnak az öregek és a cigányok. A városokban még rosszabb a helyzet: az identitásvesztés gyorsasága, a vegyesházasságok aránya, az anyanyelvhasználat visszaszorulása korábban magyar többségű vagy jelentős magyar kisebbséggel bíró területeken mind-mind egy irányba utat, és ez az út már régen nem zsákutca: ez maga a tátongó szakadék.
És mielőtt valaki azzal vádolna, hogy túldramatizálok vagy világvége hangulatot keltek, gyorsan leszögezem, mindez nem törvényszerű, van másik út. Pontosabban három út is.
Visszatérés, függetlenedés, autonómia
Hosszú távon az erdélyi magyarság túlélése három formában lehetséges, és ebben a sorrendben térek is ki rájuk: 1) visszatérés az anyaországhoz, 2) független régió, 3) autonómia. Az aktuális erőviszonyok között a három út politikai realitása is ebben a sorrendben növekszik.
Legkevesebb esélye az újraegyesülésnek van, és nem csak azért, mert Magyarország kis ország, gyenge gazdasággal, jelentéktelen haderővel, ellenséges államokkal körülvéve, kedvezőtlen szövetségesi rendszerben, hazaáruló politikai és értelmiségi vezetéssel a nyakán. Pár évtizeden belül ezek mindegyike változhat. Ami sokkal nehezebben változik, az az emberek mentalitása, és bár sokunk szívét melengeti a gondolat, hogy Erdély egyszer visszatér, a szomorú valóság az (és egyszer erről is kéne már beszélgetnünk egymással, úgy őszintén!), hogy az erdélyi magyarok többsége akkor sem térne vissza, ha erre lehetősége adódna. Ezért lehet neheztelni rájuk, gyávasággal, kollaborációval vádolni őket, de ettől még tény marad. Székelyföld évszázadok óta a maga útját járja balkáni államok basáskodása alatt, a trafikmutyis, földrabló Budapesttől pont annyi jóra számíthat, mint az IMF-hálóban vergődő, hasonlóan korrupt Bukaresttől. Az idősebb észak-erdélyi magyarok sem felejtették még el, hogy az 1940-es visszacsatolás után az oláh hivatalnokok helyére anyaországiakat ültettek, míg ők másodszorra is hoppon maradtak.
Több realitása van a transzilvanizmusnak, amely a történelmi Erdély (Ardeal) különállását hirdeti a Partiummal és Bánáttal együtt. Amint arról a Jobbegyenesen korábban beszámoltunk, a gondolatnak már 1918-ban is voltak követői, és bár kevésbé köztudott, az erdélyi románok ugyanúgy lenézik a „szőrös talpú regátiakat”, mint a magyarok. A történelmi-kulturális felsőbbrendűségen túl kőkemény gazdasági érdekek is szólnak amellett, hogy Erdély és részei kiszakadjanak Romániából, mivel ez a régió nem csak, hogy el tudná tartani magát, de eltartja a többieket is, és nettó befizetője a bukaresti költségvetésnek. A közel nyolcmilliós országrésznek ráadásul háromnegyede román, így a többségi nemzetet nem fenyegeti az a „veszély”, hogy a magyarok átveszik az irányítást, és a románok akarata ellenére kezdenek manőverezni. Transzilvánia egyfajta kelet-európai Belgiumként megmutathatná, hogy a nemzetiségi ellentéteknél fontosabb a régiós gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi érdek, amely esetünkben szerencsésen egybeesne a jelenleg páriaként kezelt erdélyi magyarság megbecsülésével, államalkotó nemzetként kezelésével. (Állítólag befolyásos erdélyi román politikusok kacérkodnak a gondolattal, hogy egy transzilvanista mozgalom élére állva saját politikai programot hirdessenek, ám ezt Bukarest szeparatizmusként értékelné, és azonnal fellépne ellene, így egyelőre fű alatt terjed.)
Végül elérkeztünk az autonómiához, amely Európában az egyetlen sikeres modell a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak érvényesítésére – legalábbis ezt mondják a politikusok. Példaként a dél-tiroli osztrákok és a finnországi svédek példáját hozzák fel, és itt általában meg is áll a tudomány. A Székely Nemzeti Tanács autonómia tervet készít, az Erdélyi Magyar Néppárt politikai jelmondatként a zászlójára írja, hogy az autonómia a megoldás, tüntetéseket és aláírásgyűjtéseket szerveznek, felszólalnak az Európai Unió fórumain, mégse történik évek, évtizedek óta semmi. Sem Románia, sem bármelyik más környező ország, ahol nagy számban magyarok élnek, nem fogja feladni az „egy és oszthatatlan nemzetállam” hazug elvét, és csuklóból söpörnek félre minden ilyen kezdeményezést.
Az autonómia csak az első lépés
A korábbi cikkírónak abban mindenképpen igaza van, hogy az AUTONÓMIA az utóbbi időben a KOMMUNIZMUS-hoz hasonló kifejezés lett, amelyet egyes politikusok mantraként ismételnek a vágyott szebb jövő szinonimájaként. A kérdést meg se hallják, rögtön rávágják: autonómia kell, ha autonómia lesz, akkor minden rendbe jön.
Pedig az autonómia mint jogi státusz kivívása nem fogja megoldani a székelyföldi magyarok minden gondját, ebben már most biztosak lehetünk. De akkor is meg kell próbálni, mert bármily csekély, a fentebb vázolt három verzió közül még mindig ennek van a legtöbb politikai realitása. Meg kell csinálni, ha kell ígérgetéssel, zsarolással, kedvezményekkel, ellenállással, bármivel, csak meglegyen. És ha megvan Székelyföldnek, jöhet az Érmellék, Délvidék és minden más elszakított régió, ahol erre megvan az igény és a lehetőség. „Erdély nem egyenlő Székelyföld” – írta Felőr György, és igaza van, de ki beszélt arról, hogy csak a székelyeknek lehet autonómiájuk?
Az autonómia nem a megoldás, csak az első lépés, de ezt az első lépést is meg kell tenni, ha el akarunk indulni az úton. És közben tervezni, építkezni kell, hogy ne csak egy elcsépelt, kiüresedett frázis legyen, hanem valós tartalommal megtöltött, közmegegyezésen (vagy legalább a többség támogatásán) alapuló projekt. Ezt az utat csak az elszakított magyarság maga tudja végigjárni – ha egyáltalán akarja! Hogy milyen formában, melyik párt logója alatt, milyen fokú anyaországi támogatással – ezek mind részletkérdések, az elsődleges kérdés, hogy van-e rá szándék a külhoni közösségekben, esetünkben a székelyekben? Az EMI-tábor jelmondata talán még sosem volt ennyire aktuális: „az akarat utat talál”.
Az út előttünk fekszik, csak rajtunk múlik, elindulunk-e rajta.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nemzetstratégia · http://nemzetstrategia.blog.hu 2013.08.21. 11:34:28
Az erdélyi 'magyar' politikai 'elitnél' mocskosabb, korruptabb, romlottabb réteg valószínűleg nincs a világon.
mandiner.hu/cikk/20120704_kelemen_hunor_a_roman_hadsereg_ezredese
Kelemen, Verestóy, Cseke. Ezekről TUDUNK. Vagyis ki tudja hány emberke mászkál még katonai parolival vagy szekus múlttal, és adja elő balkáni cápavigyorral a 'nagymagyar' érdekvédőt.
Ennek fényében teljesen természetes, hogy mindenki az autonómiát gajdolja, közben meg gondoskodnak arról, hogy szőnyeg alá legyen söpörve az egész továbbra is.
Erdély regionális elszakadása támogatható egyébként, hiszen minél kisebb egy állam, annál jobban legyőzhető. egy 8milliós Erdélyt alkalomadtán könnyebb elfoglalni, mint egy 20onvalahánymilliós romániát. Úgy vélem hogy kellő gondolkodás után minden magyar egyetérthet ebben. Én kétlem, nem látom azt, hogy bármit is veszthetnénk egy önálló Erdéllyel.
Mindazonáltal legyünk realisták: Egyelőre a jelei sem látszanak az erdélyi oláhok részéről, hogy komoly törekvés lenne egy önálló Erdélyre.
A szerző gondolata azonban jó, ha lesznek komoly elszakadási törekvések, minden külső segítséggel támogatni kell őket.