nyary_pal.jpgMárcius 15-e van, s, ahogy kell, idén is minden politikustól megtudhattuk, miért volt igaza már 170 évvel ezelőtt is. Az aktuálpolitika langyos vizében oldódó igazsághoz pedig vegetaként mindig hozzá kell adni a nagy kor nagy alakjait, akik legitimálják azt. Ezek a mai napon rendszerint Kossuth, Petőfi, Batthyány, illetve életkor és habitus szerint esetleg a márciusi ifjak, vagy Széchenyi gróf. Pedig akadtak még példaképnek legalább ennyire - sőt, sokkal inkább - alkalmas emberek is akkoriban. Igaz, nem mindegyikük jó arra, hogy vele tegyük fogyaszthatóvá a tömegeknek feltálalt ünnepi bullshitet. Van, aki meg tökéletesen alkalmatlan rá. És nekem éppen ezért a kedvencem. 

Nyáry Pálról a Belvárosban utca van elnevezve, szülőfalujában szobrot is állítottak neki. A korszakról szóló könyvekben, nagy ritkán tankönyvekben is - találkozhatunk a képével. Legtöbbször azonban még a tájékozottabbak is csak annyit tudnak róla, hogy a köztudatban (sajnos) tökéletesen összemosódott reformkor és '48 egyik szakállas, mentés, kőmetszetes figurája volt.

Pedig nélküle aligha lett volna március 15-e az, amivé lett - ami pedig utána jött sokkal jobban is sikerülhetett volna, ha rá hallgatnak. 

Nyáry amúgy '48 előtt valóban nagyjából egységsugarú nemzeti liberális vármegyei kisnemesi reformer volt, kábé úgy, ahogyan ezt az érettségire bemagoljuk. Közepes birtok, hivatalnok apa, jogi diploma, megyei, majd szép, lassan országos közéleti karrier. Utóbbi akkor kezdődött, amikor Kossuth 1847-es országgyűlési választási kampányának egyik kulcsfigurája volt. Holott nem bízott benne igazán már ekkor sem. Látta benne az erőt, a lendületet, a hitet, a tehetséget - de a demagógiába hajló színpadiasságot, a nárcisztikus vonásokat, és a kalandor hajlamot is. Amikor Széchenyi a választási diadal után keserűen megjegyezte: "Törököt fogtatok, de el is visz benneteket", Nyáry nem vitába szállt vele, csak ennyit tett hozzá:

"De ott leszünk ám mi is!"

És a következő két éve másról sem szólt, csak arról, hogy "ott legyen". Amikor támogatni kell az ügyet, amelyet Kossuth képviselt - és, amikor vissza kellett rántani őt és társait attól, hogy szakadékba vezessék az országot.

Rögtön ama bizonyos márciusi délelőttön, amikor a francia mintájú forradalomról, Bastille-ostromról és kiegyenesített kaszákról álmodó márciusi ifjak élére állva sikerült békés mederben tartania az eseményeket, és arra használni őket, amire egyedül értelmesen lehetett: nyomást gyakorolni az udvarra, és jelezni: ami Bécsben történt, Pesten is megtörténhet. 

A manőver sikerrel járt, kinevezték az első felelős magyar kormányt, amelybe Nyáryt is meghívták. Belügyi államtitkár lehetett volna, de nem fogadta el. Jó eséllyel mindenekelőtt azért, mert

nem akart együtt dolgozni a belügyminisztériumot vezető szélsőséges, republikánus (a bukás után a Szent Korona megsemmisítésén is elgondolkodó, majd nagy kegyesen csak elásó) Szemere Bertalannal.

Végül képviselő lett az országgyűlésben, ahol a magyar függetlenségi gondolat megingathatatlanul következetes híve volt, ellenezte azt is, hogy magyar bakákat küldjünk az itáliai felkelések leverésére. Nem a világforradalom LSD-jére volt ráállva, mint Petőfi, aki pökhendi módon dobta oda Vörösmartynak, hogy "Te írtad azt a Szózatot?". Nyáryt most is egyszerűen az elvhűség vezette.

Nem felejtette el, mit nyomtattatott ki és íratott alá a Helytartótanáccsal azon a tavaszi napon: "Magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk."

Nem örült a háborúnak az udvarral, mint Kossuth, aki szinte alig várta, hogy egy igazi, virtigli szabadságharc vezére lehessen. Ám, amikor megtámadták az országot, az önvédelmi harc első vonalába állt. Nem is tehetett mást. Ez akkor és ott nem olyan elvont világnézeti kérdés volt, mint, amilyennek ma tűnik, és amelynek mentén oly előszeretettel rágódunk rajta. Pest felé nem a keresztény-konzervatív tradíció kereszteslovagjai közeledtek, hanem Jellasics rabló hordái. Bécsben pedig nem az apostoli királyságot védték, hanem a márciusban hatalomra került liberális (ezt de szeretjük elfelejteni mindkét oldalon!) kormány tervezgette a polgári demokratikus, de minden nemzeti és tartományi önállóságot felszámoló egységes birodalmat. 

Pesten meg létrehozták az Országos Honvédelmi Bizottmányt, amely innentől kezdve hosszú hónapokon át kormányozta az országot. Élén Kossuth állt, helyettese pedig Nyáry Pál.

Mert megint törököt választottak, és megint "ott kellett lenni", hogy lefogják a kezét, ha kell. És ő ott is volt.

Ott volt novemberben, amikor Kossuth a semmilyen alkotmányos felhatalmazással nem bíró testületet szabályos kormánnyá akarta alakítani, és ezzel hivatalosan is az ország első emberévé válni. Nem engedte, hogy így legyen.

Javarészt rajta múlt, hogy a magyar szabadságharc nem indult el a "szabadság diktatúrájának" jakobinus útján.

Mindent megtett, hogy sikerüljön tető alá hozni valamilyen megegyezést a királyi házzal. Élére állt a vérontás befejezését sürgető Békepártnak. Nem gyáva volt, hiszen eddig már ezer alkalma lett volna, hogy cserben hagyja a szabadságharcot.

De pontosan tudta: ennek a háborúnak csak a dinasztiával való kiegyezés, vagy katasztrofális vereség lehet a vége - harmadik opció nincs.  

Megpróbálta visszarántani a szakadékba hajtó szekeret akkor is, amikor Debrecenben az országgyűlés elkeseredett és ostoba pótcselekvésként kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Kossuth a Nagytemplomba csődítette a tömeget, ahol teátrális szónoklata után - sárba tiporva a legelemibb alkotmányosságot is - "közfelkiáltással" fogadták el a Függetlenségi Nyilatkozatot. Nyáry hiába érvelt ellene, hiába bizonyította kristálytiszta logikával, hogy az államforma meghatározása sokadrangú kérdés egy minden oldalról támadás alatt álló országban - és, ami nagyobb baj: hogy ezzel felégetünk magunk mögött minden hidat a Bécs felé.

Kossuthnak ugyanis pontosan ez volt a célja. Amikor erre Nyáry is rádöbbent, keserűen elhagyta Debrecent és az országgyűlést.

De nem azért, hogy átálljon a másik oldalra. A trónfosztás nyomán megalakult Szemere-kormány szélsőbalos ködszurkálóival nem tudott, és nem is akart együttműködni. De a hazáért dolgozni akart. Hazament Pest megyébe, hogy a frissen felszabadult vármegye közigazgatását újjászervezze. Ám, a bukás, melyet Nyáry előre látott, keservesen hamar elérkezett.

S ekkor ő - Kossuthtal, Szemerével és a többi kardcsörtetővel ellentétben - nem gyáván elmenekült, hanem itthon maradt. Vállalta a felelősséget - helyettük is. Megbűnhődött - azért is, amit ők követtek el. 

Hiába tiltakozott a trónfosztás ellen, Haynau vérbírói halálra ítélték, amit végül kegyelemből hatévi várfogságra változtattak. Mire kiszabadult, imádott szerelme, Klein Rozália opera énekesnő meghalt. 

A Kiegyezés szülőágyánál a kezdetektől ott bábáskodott a dokumentumot kidolgozó bizottság tagjaként. De a gyereket végül nem vette a nevére, a számára túl sok megalkuvással járó megállapodást elutasította. És ennek megint csak nagyon egyszerű oka volt: ismét az elvhűség: '48-ban nem ezt szavazta meg, és, amit akkor helyeselt, azt védelmébe vette egy esztendővel később Kossuthtal szemben, és két évtized múltán Deáknak sem engedett.

'48-as maradt egy életen át. Akkor is, amikor '49-ben gyávának nevezték ezért, és akkor is, amikor '67-ben kinevették.

 Egy ideig még politizált az országgyűlésben, de ekkorra már végképp magányos, megkeseredett emberré vált. 1871-ben, 66 évesen önkezével vetett véget életének: egy bérház negyedik emeletéről vetette magát a mélybe. 

Korának - a szó egyszerű, józan paraszti értelmében - talán legokosabb magyar politikusa volt, akinek

úgy sikerült megértenie, hogy a politika a kompromisszumok művészete, hogy közben egyetlen másodpercig, egyetlen mondat, egyetlen paragrafus erejéig nem adta fel az elveit. 

Sziklaszilárd jellemét legádázabb ellenfelei is elismerték: élete alkonyán, csak úgy emlegették:

a Vasember.

Nem rajta múlt, hogy végül kudarcba fulladt az élete. Hanem a történelmen. Mert, hogy épen ekkortájt volt ideje annak, hogy magyar földön is kialakuljon az, amit modern politikának hívnak. Annak minden tömeget kiszolgáló felületességével, hisztérikus szentimentalizmusával, és sunyi háttérjátszmáival. Nyáry pedig

az elsőhöz túl öntudatos, a másodikhoz túl intelligens, a harmadikhoz túl tisztességes volt.

Nem is alakulhatott, hát másként, csak úgy, hogy egész pályafutása során másodvonalba szoruljon, majd ott is magára maradjon - végül kilépjen a negyedikről. 

Másodvonalban van most, 170 év múltán is. Se március 15-én, se máskor nem nagyon emlegetik, molinókra, táblákra, állami és pártünnepségek háttérvásznára nem kerül fel. És tulajdonképp ez így is van jól. Hadd maradjon nekem is egy példakép, akit nem vesznek szájukra a percemberkék.

Balogh Gábor

 

-->
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

A bejegyzés trackback címe:

http://jobbegyenes.blog.hu/api/trackback/id/tr9612341109

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

megamedve 2017.03.16. 06:50:22

Így van. Kossuth egyáltalán nem olyan volt, mint azt ma tanítják nekünk. Egyébként a tényeknek érdemes utánajárni Petőfinél is, ott is vannak érdekes dolgok.

csodaszerva 2017.03.16. 08:52:13

Hogy ma ki lenne Nyáry, azt azért nem nagyon látni. Nincs olyan ember ma a hatalom közvetlen közelében, akinek az a szó, hogy morál, beindítaná a fantáziáját.

Krisz11 2017.03.16. 16:21:43

Ott b.sztuk el, hogy a nagy hév helyett nem vártuk meg a megfelelő pillanatot. 1853-ban már folyt a Krími Háború, ami lefoglalta az oroszokat. Ha 5 évet várunk, megnyerjük a háborút.

Rugovicsvalagba 2017.03.16. 21:56:02

@Krisz11:
Ez azért nem így megy.
1. Honnan lehetett volna előre tudni, hogy mi lesz 1853-ban, hogy lesz egy krími háború?
A történelemben nincs ha, de egyébként, ha az oroszok nem segítenek a Habsburgoknak, akkor nagy eséllyel a krími háborút nem kezdik el, mert nem szamithatak volna Ausztria hálájára.
2. Az oroszok segitsége nélkül is vesztettünk volna, csak tovább húzódik a szabadságharc .