erettsegi.jpgAz elmúlt másfél hétben történelmének talán legizgalmasabb, legfeszültebb, legnehezebb napjait élte át a Jobbik – és azt hiszem, a legtanulságosabbakat is. A három alelnök és egy alelnök-aspiráns megvétózása nagyjából mindenkit váratlanul ért a hazai közéletben. És ez nem csak arra volt alkalmas, hogy meglepődjünk, megdöbbenjünk, örüljünk, vagy épp bosszankodjunk a döntés miatt. Hanem arra is, hogy elgondolkodjunk a nemzeti radikalizmusról és annak ellenfeleiről – no, meg a politikáról, úgy általában.

Az első nagyon jellemző, és éppen ezért elég jól kiszámítható jelenség órákon belül megérkezett: a liberális és fideszes média féltő aggódása. 2010 óta a japán vasutat meghazudtoló pontossággal, minden, a Jobbik körül felsejlő vélt, vagy valós konfliktus esetén menetrendszerűen érkeznek a párt eredeti értékeinek „feladásáról”, a politikai elitbe való „besimulásról” szóló sajnálkozó, a szegény, cserben hagyott radikálisok sorsa felett sóhajtozó cikkek. Azoktól az újságíróktól, akik egyébként publicisztikák, elemzések, fél-negyed-és nyolcadigazságokkal kibélelt riportok és tudósítások tömkelegében igyekeznek bizonyítani, micsoda veszélyes, szélsőséges, náci szörnyetegek – ugyanazok a radikálisok, akiknek ilyenkor finoman, együtt érzően megveregetik a vállát.

De sajnos nem csak ők kiszámíthatóak – hanem a tűpontosan belőtt célközönség is. Egyetlen indexes anyag sem jött velem szembe annyiszor a Facebook-on, mint a „Vona Gábor szembefordult az eddigi Jobbikkal” című, igényes, finoman zsidózós illusztrációval ellátott tavaly márciusi cikk – mégpedig szinte kizárólag Jobbik-szimpatizánsok üzenő faláról. Akik, amúgy egy átlagos napon az időjárás jelentést se hiszik el az Indexnek. Ám az ilyen, patikamérlegen kimért összeugrasztásokat lelkesen osztogatják, fölé írva az elmaradhatatlan „én megmondtam, hogy ezek is…” kezdetű diszkont bölcsességekkel.

-->
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

jobbegyenes_4.JPGA húsvéti eső elmosta a fekete, arany és piros gyertyákat Antwerpen főterén. Mellettem egy japán turista fotózza a virágokat, a rongyos zászlókat és John Lennon Imagine-jének dalszövegét: a béke megázott üzeneteit. Egyik belga ismerősöm most éppen Je suis Bruxxelles portréval ékeskedik a facebookon. Már a reptéren ér a hír: atomtámadást terveztek Brüsszel szívéből Európa ellen. A repülőgépen írom soraimat, és Frankfurt felett ez jár a fejemben: „Valahol utat vesztettünk.”

Egyébként 22-e kedd hajnalra terveztem jegyet venni Brüsszelbe. Végül nem akkorra vettem, hanem 24-ére, de a hatás ettől még ugyanaz: a londoni késelések, az isztambuli robbantások és a párizsi mészárlások olyan közel kerültek hozzám, hogy már csak egy kattintás választott el tőlük. Tény, hogy Európa nagyvárosairól többet nem a nyugati csillogás és a kultúra, az üzletek és a látnivalók jutnak az eszünkbe, hanem a vérfürdő, a rettegés, a fejetlenség és a dekadencia.

Alapvetően idegenkedtem korábban az európai kultúra kihalását vizionáló gondolatoktól, és most is nehezemre esik idézőjel nélkül leírni ezeket a szavakat. Ezzel rajtam kívül talán többen is így voltak, és érthető is az ellenérzésünk: magyarként az ellenfeleink majdnem mindig európai emberek voltak, sohasem gyarmatosítottunk, és bevándorlási kérdés máig nincs jelen nálunk olyan mértékben, mint nyugaton. Az utóbbi időben azonban nemzetközi események és személyes élmények is átírták a gondolataimat – ha tetszik, egyfajta elemi érzést ébresztettek fel bennem bizonyos történések, melyek során akarva-akaratlanul is egy táborba kerültem olyan emberekkel, akikhez eddig vajmi kevés érzelmi vagy eszmei barátság fűzött.

Ezek közé tartozott, amikor egy palesztin támadó mellettem kezdett késelésbe Jeruzsálem Óvárosában; amikor a londoni metróban az orrom előtt éltették a fehérek halálát fekete bevándorlók: és ezek közé tartozott a párizsi, illetve legújabban a brüsszeli vérfürdő. Nem mintha újdonság lett volna előttem, hogy ilyen van, vagy, hogy velem is megeshetne – de a magyar valóság a tyúktolvaj cigányokról, a pimasz ballib újságírókról és Orbán urambátyámországáról szól. Még akkor sem éreztem közelinek és azonnalinak a veszélyt, mikor a Keleti pályaudvaron hemzsegtek az idegenek, és az első hírek felröppentek a közéjük keveredő lehetséges terroristákról – melyeket egyébként a baloldali sajtó rendre kigúnyolt.

Valahol a nyugati kultúra és a kellemes európai létbiztonság rózsaszín ködében

szunnyadni hagytunk néhány alapvető ösztönt és zsigeri érzést, amelyek jó okkal fejlődtek ki: a saját életünk és épségünk megóvásának érdekében.

-->
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Az alábbi fotó 2015. október 19-én készült a horvát határ közelében fekvő délvidéki Berkaszovó útjain, két nappal azt követően, hogy Magyarország lezárta Horvátországgal közös határszakaszát.

ref.jpg

Az első pillantásra is szomorú kép akkor válik igazán megrendítővé, amikor felfedezzük, hogy a fagyos földön mezítláb gyalogló fejkendős nőbe három gyermek kapaszkodik: egy kislány mellette sétál, egy fiú a hátán csimpaszkodik, egyet pedig a két kezében tart, ahogy tovább vonszolja magát a sosem volt, de ügyesen összehazudott nyugati meseországba.

Körülötte pedig 7 férfi ballag komótosan, zsebre dugott kézzel...

-->
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

apathy-1060.jpgA polgárinak hazudott „illiberalizmusból" nem fakad semmi: se progresszió (évtizedek óta egy helyben toporgunk), se konkrét elnyomás (nem vág be senki egy kocsi csomagtartójába, ha kimondom a véleményemet). A jogállamiság mégis haláltusáját vívja, és ezt némán tudomásul vesszük. Bosszankodunk ugyan egy kicsit, de aztán megyünk a dolgunkra.

A modern magyar demokrácia egyik legsötétebb fejezetének lehettünk szem- és fültanúi múlt héten kedden a Nemzeti Választási Irodánál. Gondoljunk csak bele: egy alkotmányos jogállamban (nem röhögni) az Országgyűlés törvényesen megválasztott ellenzéki képviselője népszavazási kezdeményezést akar leadni az NVI-nél, de nem várt akadályokba ütközik, amikor a kormánypárt igazgatójához köthető Fradi Security kidobói és még néhányan az útját állják (mondjuk ki: egy csapat kigyúrt, rossz arcú kopasz formáról van szó).

A focirajongók gyűrűjében egy öreg nénike áll magányosan mappával a kezében, látszólag ő is népszavazási kezdeményezést szeretne leadni. Az újságírói kérdésekre, miszerint van-e összefüggés az ő és a bejáratot eltorlaszoló kopasz horda ittléte, valamint az MSZP kezdeményezése között, flegmán csak annyit felel: „ez magánügy”. De nem magánügy. Olyannyira nem az, hogy érti mindenki: mindnyájunknak szól, de ami talán még fontosabb: nem csak nekünk, hanem rólunk is.

-->
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Tavaly év végén Kerényi Imre rendező felhívást tett közzé a Magyar Krónikában a Szabadság térrel kapcsolatban. Meghagyná a szovjet kúpot, mert szerinte relikvia és a kommunizmus áldozatainak is állítana emlékművet a tér túloldalán. A decemberi és az idei két első számban sem tért vissza ötleteire, ezért íme neki írt válaszom.

Tisztelt Kerényi Úr!

Örömmel olvastam felhívását a Magyar Krónika novemberi számában a Szabadság tér jövőjével kapcsolatban. Teljesen igaza van, hogy a Szabadság tér spirituális helyszín. Bognár Zalán szerint az 1941-es Magyarországról csaknem egymillióan kerültek a vörös pokolba. Mintegy 40 százalékuk, csaknem 400 ezer honfitársunk ott is halt meg. A Honvéd téren álló hatalmas kőkereszt mellett tehát szükség is van egy méltóságteljes, a több százezernyi áldozatra méltóképp emlékeztető szoborra, illetve szoborcsoportra a fővárosban.

Mivel azonban a Szabadság tér spirituális helyszín, ezért kell nagyon megfontolni, hogy terheljük-e újabb emlékművekkel. Hiszen számos olyan fontos közterünk van a belső kerületekben, ahol nincs nagyobb szobor vagy emlékmű.

szabadsag_ter.jpg

-->
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...