szolzsenyicin.jpgHa a hónap legnagyobb pofátlanságát kellene megneveznünk, nem sokat hezitálnánk, simán rávágnánk, hogy a Mátsik György kommer vérügyész elleni feljelentés elutasítása volt az. Sokat gondolkodtam, mit lehetne erről írni. Az embernek úgy kellene szavakat találnia az ügyészségi elutasítás indoklásából sugárzó döbbenetes tahó tudatlanságra és égbekiáltó cinizmusra, hogy közben mégsem puszta tehetetlen, elkeseredett asztalverés lesz belőle. Férfiasan bevallom, nem tudtam megbírkózni a feladattal, egyik fogalmazvány a másik után landolt a Windows kukájában.

És ilyenkor segít, ha nem csak írunk, de néha olvasunk is. Mostanában épp Szolzsenyicin Gulag szigetcsoportját. Az eleve méretes arcátlansággal a mai napig sok helyen munkatábornak nevezett szovjet halálgyárak poklát túlélt Nobel-díjas szerző (hja, kérem, volt idő, amikor ehhez a díjhoz valóban zseniális írónak kellett lenni...) döbbenetes pontossággal fogalmazta meg négy évtizeddel ezelőtt (!), azt, amiben ma is élünk. A nemzeti oldalnak húsz éve egy sort se kellett volna leírnia a kommunista gyilkosok és cinkosaik ügyében -  csak ezt a pár sort kellett volna újra és újra elővenni. Hát, akkor most vegyük!

Az igazság fogalma ősidők óta két részből tevődik össze az emberek szemében: az erény győz, s a bűn elnyeri büntetését. Szerencsésen megértük azt a kort, amikor, ha nem is győzött az erény, legalább nem hajszolják az ebek. Helybenhagyva, göthösen most már beeresztik az erényt, elüldögélhet a sarokban condráival, csak meg ne mukkanjon.

Hanem a bűnről egy szót sem mer ejteni senki. Igen, az erényt meghurcolták, bűn azonban nem történt. Igen, ennyi meg ennyi milliót vittek kés alá, bűnösök azonban nem voltak. S ha valaki csak nyikkanni mer: „hát azok, akik..." azt mindenfelől leintik, először csak barátságos szemrehányással: „No de elvtársak! Minek felhánytorgatni a régi sérelmeket?" Aztán jönnek a bunkóval is: „Kuss, akit nem vertek agyon! Meg vagytok már rehabilitálva!"

Mit tehetünk mi? Ezt a pár nemzedéket joggal nevezi majd a málék nemzedékének az utókor: először jámboran tűrtük, hogy milliókat nyírjanak ki közülünk, majd öregségükre gondtalan megélhetést, jólétet biztosítottunk a gyilkosoknak.

Mit tegyünk, ha a bűnbánat nagy orosz hagyománya teljesen idegen s nevetséges számukra? Mit tegyünk, ha az állati félelem, hogy akár csak a századrészét is elviseljék annak a szenvedésnek, amit ők okoztak másoknak, legyőzi bennük a legkisebb hajlandóságot is az igazságtételre? Ha egyszer olyan görcsösen ragaszkodnak ahhoz a terméshez, mely az áldozatok véréből sarjadt s érett be számukra?

Persze, akik mondjuk 1937-ben (a sztálini terror egyik csúcspontja, nagyjából a magyarországi 1951-es évnek felel meg - BG)  a húsdarálót működtették, már nem fiatalok, 50 és 80 között vannak, életük javarészét gondtalanságban, jólétben, kényelemben töltötték, ezekre nézve már minden ÉRDEMÜK SZERINTI büntetés elkésett, már nem sokat lehet bevasalni rajtuk.

De jól van, nagylelkűek leszünk. Nem lőjük agyon őket, nem töltünk beléjük sós vizet, nem szívatjuk ki őket poloskákkal, nem kötjük őket „fecske"-gúzsba, nem állatjuk őket egy hétig álmatlanul, nem rúgunk beléjük a csizmánkkal, nem verjük őket gumibottal, vasabroncsba sem szorítjuk a fejüket, nem tömjük be őket, mint holmi csomagokat a cellába, hogy egymás hegyén-hátán heverjenek – semmi olyasmit nem teszünk velük, amit ők tettek velünk. De kötelességünk hazánkkal s gyermekeinkkel szemben, hogy valamennyit FELKUTASSUK s ELÍTÉLJÜK. Nem is annyira őket kell elítélnünk, mint inkább azokat a bűnöket, amelyeket elkövettek. Azt kell elérnünk, hogy legalább ennyit mondjon fennszóval mindegyik:

– Igen, hóhér , voltam, gyilkos voltam.

Mert a XX. században ne múljanak el hosszú évtizedek anélkül, hogy meghatároznánk, mit tartsunk törvény által üldözendő vadállatiasságnak s mit annak a bizonyos „múltnak", amit „nem kell hánytorgatni".

Magát az ESZMÉT kell nyilvánosan elítélnünk, azt, hogy egyesek terror alatt tarthatnak másokat. Azzal, hogy hallgatunk a bűnről, hogy öntestünkkel óvjuk, nehogy valamit is látni lehessen belőle kívülről, – TENYÉSZTJÜK azt s ezerszeres termést hoz majd a jövőben. Azzal, hogy nem büntetjük meg, még csak meg sem rójuk a gonosztevőket, nem csak hitvány öregkorukat oltalmazzuk, hanem egyben kirántjuk az alapot, melyre az új generáció jogtudata épülhetne. Ezért lesznek „közömbösek", nem pedig a „nevelőmunka gyengesége miatt! A fiatalok azt szűrik le tanulságul, hogy a hitványság sohasem nyeri el büntetését e földön, ellenkezőleg: jóléthez vezet.

Nem lesz kívánatos, szörnyű lesz egy ilyen országban élni!

A feljelentés visszadobását egyébként többek közt azzal indokolták, hogy a sztálinista "igazságszolgáltatásban" az ügyészeknek pusztán "formális szerep" jutott, a koncepciós ügyeket az állambiztonsági szervek tervezték meg, és bonyolították le. Ebben az érvelésben az az aljas, hogy tényszerűen igaz - ugyanakkor mégis sunyi módon elkeni azt a felelősséget, amelyet minden ember vállal, akkor, amikor a nevét adja mások meggyilkoláshoz. Szerencsénkre Szolzsenyicin mester ebben a konkrét kérdésben is segítségünkre siet.

A Bűnvádi eljárás kódexe előírja, hogy az ügyész kötelessége állandóan ellenőrizni, a szabályok tiszteletben tartásával folyik-e a kivizsgálás. Manapság azonban senki sem láthatja korábban az ügyészt, mint az un. „ügyészi kihallgatás”-sal kapcsolatban, ami egyben a kivizsgálás záróaktusa.

Engem is elvittek erre a kihallgatásra. Kotov alezredes, nyugodt, jól táplált, személyiség nélküli szőke férfi, nem gonosz és nem jó, általában semmilyen, az asztalnál ült és elnyomva egy ásítást, első ízben nézte át ügyem dossziéját. Úgy tizenöt percig szó nélkül mélyedt el benne még belépésem után is (minthogy ez a kihallgatás elkerülhetetlenül szükséges volt és regisztrálni is kellett, nem látta értelmét, hogy más, regisztrálatlan időben nézze át a dossziét és még néhány órán át fejében is tartsa az ügy részleteit). Azután a falra emelte kifejezéstelen tekintetét és unottan kérdezte, hogy mit óhajtok hozzátenni a vallomásomhoz.

Azt kellett volna kérdeznie, hogy van-e valami kifogásolni valóm a kivizsgálással kapcsolatban? hogy nem alkalmaztak-e kényszert s nem sértették-e meg a törvényességet? Csakhogy az ügyészek rég felhagytak már az ilyen kérdésekkel. De még ha kérdeztek volna is! Hiszen ennek az egész ezerszobás minisztériumnak, valamint az egész Unió területét behálózó, vasúti kocsikban, barlangokban, földalatti lyukakban elszállásolt ötezer nyomozó kirendeltségnek egész léte éppen a törvényesség szakadatlan megsértésére volt alapozva, s ez ellen mi ketten mit sem tehettünk volna.

Azon kívül minden valamirevaló, „menő” ügyész éppen annak az Állambiztonságnak jóváhagyásával töltötte be állását, amelyet ellenőriznie kellett volna.

Valahogy rám is rám ragadt az ő lagymatagsága, békülékenysége s belefáradása ebbe a végeláthatatlan sok buta ügybe, s nem szegeztem neki kérdéseket az igazságról. Csak egy nagyon is nyilvánvaló visszásság kiküszöbölősét kértem tőle: igaz, hogy ketten vagyunk vádolva ebben az ügyben, de vizsgálatunkat külön bonyolították le (az enyémet Moszkvában, a barátomét a fronton), tehát ez itt egyedül az én ügyem, mégis vádolnak a 11. port alapján is mint „csoportot, szervezetet”. Nyomatékosan kértem tehát a súlyosbító 11. pont törlését.

Erre további öt percen át lapozgatott az ügy aktái közt, majd sóhajtott, széttárta karjait és így szólt:
– Mit tehetünk? Egy ember csak egy ember, de kettő már több. S másfél ember már „szervezet”?

Megnyomta a csengő gomját, hogy vezessenek el.

Mindenki döntse el maga, visszadobná-e a Kotov alezredes elleni feljelentést...

Balogh Gábor

-->
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

A bejegyzés trackback címe:

https://jobbegyenes.blog.hu/api/trackback/id/tr834800377

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lényeglátó 2015.08.24. 04:27:04

„Ha hitvány gazemberek kerülnek magas polcra, amennyivel méltatlanabbak erre, ugyanannyival gondatlanabbak és felelőtlenebbek lesznek, s eltelnek esztelen hetykeséggel és vakmerőséggel” (Demokritosz — 41/48) I. e. valamennyi! Lásd Moszkva helytartói!
"Az erkölcs mindössze egy vékony máz az emberi állaton, amit magányos elmélkedések órái raktak reá, s ami könnyen ledörzsölődik róla, amikor falkába verődik, s kitör alóla a vadállat rejtett ösztöne. "Amikor a törpék megszerzik a hatalmat arra, hogy mindenkit egyenlővé tegyenek, csak egyféle módot ismernek rá. Levágják a fejét azoknak, akik magasabbak."" Wass Albert