A szokásos jellegtelen tömeg. Két oszlop, két sáv. Egyik megy, másik jön. Mindenki bámul maga elé, néhányan lehajtott fejjel bandukolnak. Az egész annyira megszokott. Néha rossz helyre sorolnak be emberek, ilyenkor hullámzik egyet a sor. Mint a nyugodt, kék tóba hajított apró, fekete kavics. Hatalmas gyűrűket vet, aztán szépen lassan megnyugszik a felszín. A sor is visszaáll. Metróátszállás.

aluljaro-300x226.jpgMész előre szépen. A tempót senki nem diktálja, mégis mindenki betartja. Ismerős minden plakát helye, buta kis oszlopok törik meg a teret. A télikabátok idejét éljük. A mozgólépcső aljában azonban valami más. Valami megtöri a megszokott képet. Másodpercekig nem is tudod, mi történik, mitől változott meg az egész. Aztán tudatosul. Vidám kis zene. Nem gépi, nem magnóból jön. A dallam felismerhetetlen, két szólam néha összeölelkezik, másszor teljesen külön úton jár. Fals kis dallamok, valódi "pofagyalu". Szájharmonika. A hang forrása még nem világos. Az viszont igen, hogy a tehetséget bőven pótolja a lelkesedés. Néha felnyög az apró ki jószág, amikor gazdája egészségeset beleszív. Tüdő tágul, préselődik, a zene pedig kacskaringósan kúszik bele a fülekbe. Minden hamisság ellenére nem bántó. Valahogy mosolyogni kell tőle. Mintha apró kis tavasz-illat járná be a töppedt átjárót. Aztán feltűnik a forrás. Egy nő meg egy férfi. Egyikük sem lát. Mindkettejük fények, színek nélküli ablakára borul a szemhéjuk. A föld felé néznének. Ha tudnának.

Meg kell állni. Csak egy másodpercre. Csak amíg az aprót kihalászod a táska aljáról. Csak amíg képes vagy befogadni a képet. Amíg megláthatod a falnak támasztott maszatos fehér botokat. Amíg meglátod a lesütött szemeket. Csak amíg felfogod, hogy nekik nem lehet gondos válogatás a meglévő három ruhadarabból. Amíg megérted, hogyan kerül egymás mellé a vékony kis zöld nadrág a vastag tiritarka pulóverrel. Amíg átérzed, hogy ez csak neked elgondolkodtató az emberfolyamban. Amikor az apród finomat csörrent a hangzavarban. Amikor felnézel a koszos kis nejlonpohárról, amelybe diszkréten akartad beletenni az aprót. Amikor meglátod, hogy bólintanak. Mert hallják. Azt is, amit te nem. A lelked hangját. Amikor látod, hogy vidáman csavargatják felsőtestüket a zene mindenféle hangjára. Amikor látod, hogy lelkesek. Akkor megérted. Akkor megértheted, hogy azt is hallják, amit te jóideig nem. Azt a finom harmadik szólamot. Azt a furcsa harmóniát, amitől hirtelen nem érted, hogyan lehet másoknak a drága szőrmében fázni. Hogyan lehet színes, képes világban szomorúnak lenni. Hogyan lehet az aluljáróban két vak zenésztől tanulni...

Nagy Kata

-->
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

A bejegyzés trackback címe:

https://jobbegyenes.blog.hu/api/trackback/id/tr495053056

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.