02
nov
Szerettem volna megállítani az időt - egy Felvidékre bevonuló magyar Honvéd levele
Címkék: bécsi döntés Trianon Horthy Miklós Felvidék
Tweet
75 esztendeje, 1938. november 2-án született az I. bécsi döntés, amelynek értelmében visszatért Magyarországhoz a Felvidék magyar többségű déli része. Két hosszú évtized után sikerült rést ütni a trianoni békediktátumon. Az ország valóságos extázisban volt, a bevonulási ünnepségeken és a rádió mellett milliók ünnepeltek önfeledten. 1956 októbere mellett a Felvidék, majd Észak-Erdély felszabadulásának napjai voltak a huszadik századi magyar történelem legeuforikusabb napjai.
Az alább olvasható levelet a 24 éves Erdősi István honvéd írta, aki később, 1943.januárjában a Don-kanyarnál halt hősi halált.
Drága Micikém!
Megint hozzád fordulok, mint akihez mindig a legnagyobb bizalmat és megértést éreztem, hogy a vasárnapi nagy napot leírjam. Nem a leküzdhetetlen közlési vágy hajt engem, hanem, hogy ezt a szívet legmélyéig megrázó örömünnepet amelynél extázisából még most sem tudok szabadulni, örökre megrögzítsem nem csak magam, de veled megosztva is.
Ott a kezdődött a nap e szebbik része Pesten, a Rózsák terén bementem az Erzsébet templomba. Végig gondoltam az elmúlt napok eseményeit, ezeket a várva-várt napokat, arra kértem az Istent, hogy megláthassam csak egy órára is azt a földet, amely minden munkánk, eddigi kiképzésünk célja volt. Akkor még nem tudtam, hogyan, mikor, de bizonyosnak éreztem, hogy elmegyek én is oda.
A Keleti pályaudvaron különös alakok vonták magukra a figyelmem. Katona köpeny, alatta szerelő, mackó fejükön svájcisapka, katonai derékszíj, pisztoly rajtuk. Közéjük mentem, a felvidéki szabadcsapatokból voltak. Veszprémi fiúk, Vásárosnaményből jöttek, s Komáromba indultak a legelső gyorssal. Nem kellett sok beszéd és velük tartottam. (...) Csudapofák ezek a szabadcsapatbeliek. Az ember megkérdi, kik vagytok? Könnyed mosollyal felelik: „felelőtlen elemek". Van köztük öreg, fiatal, de mind irtó elszánt pofák. Némelyikük már a nyugat-magyarországi fölkelésben részt vett, Prónay és Ostenburg csapatában. (...)
Közben megérkezünk Komáromba. (...) Hármas katona, csendőr, rendőrkordon előtt folyik az átvonulás. (...) Szívszorongató érzés volt a hídon menni. Az a híd, amely eddig, mint egy idegen ellenséges ország gyűlölt elválasztófala állt, most diadalútra nyílt meg előttük. A vasvázakat zászlóerdő borítja. A cseh feliratokat, amiket a rohamcsapatok puskatussal vertek szét, már rég eltűntek a Duna habjaiban. Az eső sűrű cseppekben hull, a szél veri az arcunkba, s a szemünkbe, de nem érezzük. (...)
A régi cseh őrház előtt hatalmas diadalkapu fogad, nemzeti színű felirattal: „Isten hozott". És a diadalkapu mögött vár a megmámorosodott tömeg. Hogy mi volt itt és mit éreztünk mi, azt nem tudom leírni. A katonazene kemény indulója, a tömeg lelkes éljenzése , a lelkek mélyéről előtörő sóhajtással valami észbontó dallammá vegyült. Az a sok kiáltás, amit a rádióban hallhattatok, csak egy kis része volt az ünneplőknek. A nagyobbik része a meghatódott örömtől szólni se tudott. A legtöbbnek az elmúlt hónap izgalma, reménye, fájdalma között elfogyott a könnye, elfogyott a szava, s most táguló szemekkel, remegő szájjal csak annyit rebegnek: Isten hozott". (...)
Hogy igazán mit jelent ez a fölszabadulás, azt csak most tudtam megérteni, mikor saját szájukból hallottam a panaszt. Nekünk otthoniaknak csak egy szép álom, egy vágy, hogy nagyobbak, gazdagabbak legyünk. De azoknak, akik itt körülvesznek, a felszabadulással a feltámadás öröme ül az arcukra. (...)
Az öröm kimondhatatlan. a zászlókért és jelvényeket nem tudom, mit nem adnának. Most már csak örülünk, szinte önkívületlenül beszélünk, lelkendezünk, s már magam sem tudom, mit csinálunk. Itt szerettem volna az időt megállítani, hogy ez az óra el ne múljon, hogy ezek a mosolygó, ragyogó arcok megmaradjanak. (...)
Az én vonatom már rég elment, de sikerült elérni a bécsi gyorsat. Megint gyorsvonaton a már érvénytelen jegyemmel. Lesz, ahogy lesz jelszóval adom át a kalauznak a jegyet. De máma úgy látszik, tényleg mindent szabad. Jóindulatúan mosolyogva mondja, hogy Horthy katonája ma ott utazik, ahol akar.
Elmúlt ez a nap, de az emlékek nyüzsögnek a fejemben. Elfelejteni nem tudom, de nem is akarom ezeket az órákat. S, most utoljára is csak azt kívánhatom, hogy ez az öröm soha el ne múljon.
1938. november 7.
Palit, Csabit üdvözlöm, szeretettel csókol:
Pista
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.