Egy távoli ország bírósága minimális szótöbbséggel eldöntött valamit, ami a legtöbbünk életére nincs semmi kihatással, de ez nem lényeg - végre megint van valami, amiért lehet okádni és gyűlölködni és persze nem a tényleg fontos dolgokkal törődni.
Szóval nomádként nagyon jól tudtuk, hogy a buzi = nem oké, a harcos dolga, hogy gyermeket nemzzen a törzsének. Aztán katolikusok lettünk, ahol azt mondták nekünk, hogy a szodómia halálos bűn, amiért a pokolra jutunk. Amikor részben reformátusok lettünk, azt tanultuk, hogy a katolikusoknak szinte semmiben sem volt igaza, de ebben a kérdésben igen, sőt, sokkal jobban kellett volna üldözniük a paráznákat. A nácik hazai kiadásától megtudtuk, hogy az egyház felesleges és a papok hazudnak, viszont a Nemzetnek ifjú harcosok kellenek, tehát a buzeránsokat tűzzel-vassal kell irtani. Őket gyorsan felváltották a komcsik, akik szerint a vallás a nép ópiuma, viszont a homoszexualitás ellenkezik a szocialista erkölccsel, tehát üldözendő és büntetendő.
Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy kissé nehezen vette be a gyomrunk a 90-es években, hogy a melegek pont ugyanolyanok, mint mi, el kell őket fogadni egyenjogúnak, de azért sikerült, tényleg annyi mindent kellett nekünk elhinni a történelem folyamán, hogy rutinosabbak lettünk az ilyesmiben, mint egy Elektromos Szerzetes. Aztán valahogy szép lassan elkezdtek a jogvédők (akiknek elenyésző hányada homo- vagy egyéb alternatív szexuális) vérszemet kapni és a white guilt (miszerint mi, a bárhol élő jelenlegi fehér emberek vagyunk felelősek a múlt nagyjából összes népirtásáért, szóval szégyelljük magunkat) mintájára megszületett a straight shame: heteroszexuálisnak lenni nem trendi, sőt kicsit már-már ciki is.
Utolsó menedékünk nekünk, kőkorszaki bunkóknak a házasság volt, ahogy az ki lett találva, ahogy csináljuk pár ezer éve: 1 darab férfi 1 darab nővel. Természetesen erre is szemet vetettek a diadalmámorban fetrengő hódítók, mi pedig kénytelen-kelletlen ezt is átengedtük nekik.
A hódítás lélektanába pedig könnyen beleillik a következő lépés: nem elég lemondani az Ő javukra valamiről, ami eddig a miénk volt, még örülni is kell neki, hogy teljes legyen a megaláztatásunk és a diadaluk.
Szóval az interneten kitört a szivárványháború, először a nekem van - neked miért nincs, aztán megjelentek az alternatív megoldások, lett probuzi szivárványos, nemzetiszínű, Árpád-sávos, a frontvonalak nagyjából 24 órán belül kialakultak, és ahogy szokott lenni, meg is indult a tűzharc a szokásos árkokból. És persze szokás szerint a legtöbb szar azokra hullott, akik nem hajlandóak részt venni ebben a sokadik majomparádéban.
Persze ez itt, most, nekünk semmit nem jelent. Egy távoli ország bírósága minimális szótöbbséggel eldöntött valamit, ami a legtöbbünk életére nincs semmi kihatással, de ez nem lényeg - végre megint van valami, amiért lehet okádni és gyűlölködni és persze nem a tényleg fontos dolgokkal törődni.
Mi páran itt maradunk, a legyőzöttek szomorúságával tudomásul vesszük a tényeket, partizánok nem leszünk, de nem tűzzük ki az új zászlót sem.
Kollega T. Attila
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Krisz11 2015.06.30. 22:14:53
A "kultúrkampf"-ot muszáj felvállalni, főleg, ha valaki úgy gondolja, hogy nem épülhet társadalom buzeránsokra és lmbtq-xypwz emberekre hosszabb távon, csak ideiglenesen, a blogger viszont önként megadja magát.
"és persze nem a tényleg fontos dolgokkal törődni."
Ez sajnos mérhetetlen butaságról tesz tanúbizonyságot. A kultúra, az erkölcs meg a megmaradás nem fontos? Akkor mi az? Hogy mennyi az ÁFA a sertéshúson? Ezek ideiglenes dolgok.