20
sze
Demagógia
Címkék: politika közélet mszp fidesz szdsz közbeszéd torgyán józsef demagógia balliberális kesztyű nélkül kolléga t attila
Tweet
A balos/liberális "vitakultúra" egyik legfontosabb szava ez, ismerkedjünk meg vele közelebbről!
A szó az ógörögből származik, nagyjából azt jelenti, hogy "népvezetés". Az idők folyamán pejoratív értelemmel ruházódott fel; ha most áttallózzuk a zinternetet, akkor általában olyan definíciókkal fogunk találkozni, hogy "a retorika azon fajtája, amely az érzelmekre és az előítéletekre próbál hatni" (ezt gondolom valami marxista-leninista tankönyvből vehették, forrásmegjelölést sehol sem találtam, de a wikipédiától kezdve az online idegen szavak szótárán át a Biblia-magyarázó oldalakig mindenhol szó szerint megtalálható ez a félmondat; ami csak azt bizonyítja, hogy a magyar internet bő 90%-a még mindig kopipészt-huszárok terméke); "féligazságokkal és csúsztatásokkal operál"; "tetszetős, de hamis megoldásokat ajánl"; stb.
Elég egyértelmű, ugye? Ha holnap mondjuk a Jobbegyenes valamelyik kedvence, Lézer János, esetleg Szanyi Kapitány egy választási naggyűlésen azt találná mondani, hogy "győzelmünk esetén minden gazdag genyótól elvesszük a pénzét és széjjelosztjuk a szegények közt, és így lesz majd itten Kanaán" - az a demagógia.
Magyarországon a rendszerváltás környékén jött divatba a szó, elsősorban olyan szövegkörnyezetben, ahol előbb-utóbb felbukkant bizonyos Torgyán József neve - fiatalabb kedvéért elmondanám, hogy az eufemisztikusan "színes egyéniségként" emlegetett politikai futóbolond háromszor juttatta be viccpártját a parlamentbe és két kormánynak is a tagja bírt lenni, másodízben bizonyos Orbán Viktor miniszterelnök helyetteseként - aki valóban nehézsúlyú bajnok volt a műfajban.
Idővel azonban a szó újabb jelentésmódosuláson esett át, az MSzP-SzDSz közbeszédben a demagógia egy idő után nemes egyszerűséggel azt jelentette, hogy "olyan ígérgetés, amit nem mi találtunk ki".
Későbbiekben a szót egyre inkább ilyen értelemben használták, majd a baloldali "szellemi műhelyekben" (168 óra, Magyar Narancs, Élet és Irodalom és így tovább) újabb értelme bukkant elő: "kellemetlen igazság, amit nem tudunk megcáfolni".
19
sze
A közöny generációja
Címkék: politika közélet fiatalok közöny havas jon kesztyű nélkül Magyar Ifjúság 2012
Tweet
Temérdek érvet lehetne felhozni annak igazolására, miért közönyösek a mai fiatalok a közélet és a közösségi programok iránt: a technológiai fejlődés, a közösségi média térhódítása, az ifjúságellenes politika, az atomizálódó társadalom, stb… De ezek csak az okozatok. Az ok mi magunk vagyunk.
Szerdán hozták nyilvánosságra a Magyar Ifjúság 2012 kutatás eredményeit, amelyből elsőként a Heti Válasz és a Mandiner közölt szemelvényeket. Ezekből a következőket tudjuk meg magunkról, 15-29 éves fiatalokról.
- Elfogadjuk a status quo-t, a politikai-társadalmi berendezkedést, szüleink életvitelét. Nem lázadunk, nem hagyjuk el a szülői házat, minden korábbinál befelé fordulóbbak vagyunk.
- Nem szerveződünk, nem vagyunk aktívak, nem szólunk bele a társadalmi folyamatokba, és nem is hisszük, hogy erre van lehetőségük. A szabadidőnket otthon töltjük.
- Egyre nagyobb bizonytalanságot élünk át, középre húzunk, próbálunk semleges álláspontot képviselni.
- Nem gondolkozunk előrelépésen, továbbtanuláson, vállalkozás beindításán.
- Nem hiszünk a demokráciában, sokan nosztalgiával gondolunk a kádári évekre, amiben nem is éltünk.
- Egyszerre vagyunk a fogyasztói társadalom oszlopos tagjai, és fedezünk fel újra olyan értékeket, mint a nemzet- és hazaszeretet.
- Továbbra is sokat cigarettázunk és drogozunk. Ha meghalunk, akkor legtöbbször balesetben, de második helyen az öngyilkosság áll.
- Végül egy bekezdés, ami annyira tömören sokkoló, hogy érdemes szó szerint idézni: „A szaknyelven második demográfiai átmenetnek nevezett korban az embereknek – főként a fiataloknak – az individuális értékek váltak a legfontosabbakká, miközben az életúttervezés szakaszai (iskola, munka, házasságkötés, gyerekvállalás) felborultak. A házasságkötések száma és a gyermekvállalási kedv régóta lejtmenetben van, ám a fiataloknak már a 18 százaléka bizonytalan abban, hogy valaha szeretnének megházasodni, és 10 százalék körüli azok aránya, akik sosem akarnak gyereket. Az szándékos gyermektelenség és a vállalt egyedüllét még sosem jelent meg ilyen markánsan a közvélekedésben, mint manapság."
Hét éve történt. Ott voltam. Nem, nem harcoltam az első sorban, nem másztam be az elsők között az épületbe, nem másztam fel a szovjet emlékműre. Azok közé a szürke ezrek közé tartoztam aznap este, akik tátott szájjal, elálló szívveréssel, ébredő reménnyel bámultuk – a csodát. Mert övezheti tucatnyi összeesküvés elmélet, körbenyálazhatta száz sanda szándék, mocskolhatják kórusban ezernyi hazug, vagy ostoba torokból: a tévészékház ostroma igenis csoda volt.
Utólag visszanézve a képernyőn félelmetes, vad tombolásnak tűnik, valahol meg is értem azokat, akik megrémültek tőle. De, aki dühös, az ritkán énekel. Az ordít. És aznap este egy egész generáció ordított. Hogy elég volt a hazugságból! Az a nemzedék, akit ’89 után már arra neveltek az iskolában, hogy szabad, demokratikus országban él, ahol érte és általa történik minden. Az a nemzedék, amely aztán felnőtt kora első éveiben keserűen szembesült azzal, hogy minden ellenünk, minden nélkülünk történik. És a pohár aznap telt be, amikor a gátlástalan öszödi hazudozó a pofánkba röhögött: kitüntetgetitek magatokat, aztán hazamentek. Hát, nem mentünk haza. Inkább bementünk. A sunyi aljasság szimbólumába, abba a köztévébe, amely a mi pénzünkön vezetett az orrunknál fogva mindannyiunkat másfél évtizeden át. Amely „Árpi bácsivá” sztárolta Gönczöt, amely „európai politikussá” sminkelte a pufajkás Hornt, amelyben hosszú éveken át minden reggel a hazai sajtó csatornapatkányai hazudtak a pofánkba. Amely szabadságharcosokká nyalta a törvénytelen taxisblokád puccsista szervezőit, szakmányban nácizta a jobboldali emberek ezreit – és amelyben aznap a Híradóban „néhány száz szélsőséges tüntetőről” számoltak be. Hát, gondoltuk, benézünk, hadd számolják át újra az elvtársak, hányan is vagyunk, elvégre tévedni emberi dolog.
Hogy engedték megtörténni: egyértelmű. Hogy a tömegben voltak beépített provokátorok: szinte biztos. Hogy az első Molotov-koktélokat is a „cég” emberei hozták oda: simán elképzelhető. Hogy az egész csak Gyurcsányék, aljas előre eltervezett provokációja volt: lehetséges. Ám ettől a csoda még csoda marad. Az egymással gyilkos rivalizálásban élő szurkolótáborok pillanatok alatt létrejövő összefogása, a legkülönbözőbb hátterű emberek: melósok és ügyvédek, Tesco árufeltöltők és egyetemisták, trendi ruhás yuppik és szakadt bőrkabátos rockerek, 16 éves gimnazisták és 70 éves idős emberek együttmozdulása. És mindenekelőtt valami, ami olyan kínzóan hiányzik a nyomorult kelet-európai mindennapokból: a bátorság. Soha életemben sem azelőtt, sem azóta nem láttam annyi bátor magyar embert együtt.
Soha nem felejtem el – amiről valahogy kevesebbet beszélünk azóta, mint az ostromról – a szovjet címer lezuhanását a „felszabadulási” szörnyemlékműről. Bevallom, számomra akkor és ott az a székház elfoglalásánál is többet jelentett. Az, hogy a rusnya obeliszk, és hazug felirata 2006-ban még ott lehetett (és a mai napig ott állhat) eleven szimbóluma mindannak, ami ellen akkor mi lázadtunk.
Soha nem felejtem el azt a párt sem a tévé épülete előtt: egy susogós gatyával lila zakót viselő kopasz fickó adogatta előre a térköveket, amiket szilikonmellű cicababája rugdosott ki a tűsarkú cipőjével. Ez a két ember életében talán először tett valamit minden kézzelfogható haszon nélkül, csak úgy, lelkesedésből. Magamnak hazudnék, ha azzal áltatnám magam, tudták, vagy akár csak sejtették, mi is történik körülöttük. De érezték, hogy valami őszinte és igaz történetbe csöppentek. Pont úgy, ahogy mindannyian, akik ott voltunk.
Ne kergessünk délibábot, nem volt az forradalom. Másnap az emberek ugyanúgy bementek dolgozni, legfeljebb a cigiszünet témáját az előző ó este történései adták. Az átlag magyar nem állt mellénk – és utólag úgy vélem, talán nem is olyan nagy baj ez. Nagyszerű lett volna elkergetni a posztkommunista rablóbandát – de ugyan, mit tettünk volna, ha győzünk? Csak azt tudtuk, mit nem akarunk, arról fogalmunk se volt, mit szeretnénk helyette. Az ostromot követő hetek Kossuth-téri anarchiája, elborultnál elborultabb „alkotmányozó” elképzelései világosan megmutatták, mennyire nem volt akkor semmilyen radikális rendszerváltó, vagy akár csak reformáló elképzelés.
Értelmetlen volt, hát 2006. szeptember 18-a? Nem, biztosan nem. Aki részese volt annak az éjszakának, azóta egy kicsit egyenesebb derékkal jár. Aznap – és aztán a következő hetek barikádépítős, sötét utcákon menekülős, könnygázas, rendőrpofonos napjai – tettek minket egyívású kölykökből egy nemzedékké. Akkor értettük meg végleg, hogy ez a rendszer nem a mi rendszerünk. És azt is, hogy egyelőre még erőtlenek vagyunk, hogy leváltsuk, hogy a dühünkön kívül semmit sem tudunk kínálni a nemzetnek – amely aztán így nem is állt, nem állhatott mellénk.
2006 viharos ősze volt a mi csodálatos, eufórikus, véres és fájdalmas politikai gyorstalpaló iskolánk. Az volt az alapozó kurzus, de ezt a sulit még közel sem jártuk ki. Aznap este a Szabadság-teret egy éjszakára méltóvá tettük a nevéhez. A diplomaosztónk az lesz, ha az egész országot méltóvá tudjuk ismét tenni a „magyar” névre…
Balogh Gábor
17
sze
Athena Intézet - az új III/III
Címkék: antiszemitizmus rasszizmus rasszista wtf balliberális radikális jobboldal Széljegyző Athena Intézet
Tweet
2013-ban újra van "rendszeres megfigyelés", "veszélyességi fokozatok" , "kockázati szintek", és újra megbarátkozhatunk az "ellenséges propaganda akció" kifejezésekkel.
Nem, a kedves olvasó most nem az Állambiztonsági Levéltár egy poros aktáját láthatja blogunkon kivonatolva, hanem az Athena Intézet elnevezésű, "szélsőséges és extrémista csoportok kutatásával foglalkozó független és tudományos" csoport által használt nyelvezetet.
A szervezet - megirigyelve az egykori III/III-as ügyosztály "sikereit és hatékonyságát", az általuk szélsőjobboldalinak tekintett csoportok és szervezetek felmérésébe kezdett. Ez a "kutatás" egyszerre roppant szórakoztató a benne olvasható nettó ostobaságok miatt és kifejezetten tanulságos az utóbbi évtizedek balliberális kettő mércéjét ismerve.
Az intézet több mint három éve tartja nyilván a Magyarországon működő "extrémista" csoportokat és követi aktivitásukat. Úgynevezett gyűlöletcsoport térképükön a Magyarországon működő extrémista szervezetek szerepelnek, amelyek négyes, vagy annál magasabb szintű kockázati besorolással rendelkeznek.
A kormány elégedetten dőlhet hátra, megvalósította ígéretét: felemelte a pedagógusok fizetését. Vagy mégsem? Miért tiltakoznak a pedagógus-szakszervezetek? Miért nem fogadta kitörő örömmel egy álom beteljesülését a pedagógus-társadalom? Semmi nem elég jó a tanároknak? Mégis mi a fenét akarnak még?
Tanár vagy interaktív tábla?
Tavaly szeptemberhez képest rengeteget változott a közoktatás. Új a tanterv, vannak új tantárgyak, kezdődik a hit- és erkölcstanoktatás, minden általános iskolásnak délután négyig tart majd a tanítás, újabb évfolyamok léptek be a mindennapos testnevelés világába és vannak már bűnmegelőzési tanácsadók („iskolarendőrök”) is. Miért? Mert változtatni kellett. Gyorsan és gyökeresen. Mert valami, valamikor nagyon elromlott a magyar közoktatásban.
Rég nem igaz, hogy világszínvonalú. Valaha az volt, de már nem az. Alkalmazkodtunk a „Nyugathoz”, követelményeket csökkentettünk, hogy mindenki érettségizhessen, egyetemen és főiskolán „tanulhasson” tovább akkor is, ha alkalmas, de akkor is, ha teljesen alkalmatlan. Miért? Mert akkor jól fogunk mutatni a statisztikákban. Ennek azonban megvan az ára. Lebutított tantervek, csökkentett követelmények, pofonegyszerű érettségi a kompetenciák fejlesztésének rózsaszín ködébe burkolva.