Hét éve történt. Ott voltam. Nem, nem harcoltam az első sorban, nem másztam be az elsők között az épületbe, nem másztam fel a szovjet emlékműre. Azok közé a szürke ezrek közé tartoztam aznap este, akik tátott szájjal, elálló szívveréssel, ébredő reménnyel bámultuk – a csodát. Mert övezheti tucatnyi összeesküvés elmélet, körbenyálazhatta száz sanda szándék, mocskolhatják kórusban ezernyi hazug, vagy ostoba torokból: a tévészékház ostroma igenis csoda volt.
Utólag visszanézve a képernyőn félelmetes, vad tombolásnak tűnik, valahol meg is értem azokat, akik megrémültek tőle. De, aki dühös, az ritkán énekel. Az ordít. És aznap este egy egész generáció ordított. Hogy elég volt a hazugságból! Az a nemzedék, akit ’89 után már arra neveltek az iskolában, hogy szabad, demokratikus országban él, ahol érte és általa történik minden. Az a nemzedék, amely aztán felnőtt kora első éveiben keserűen szembesült azzal, hogy minden ellenünk, minden nélkülünk történik. És a pohár aznap telt be, amikor a gátlástalan öszödi hazudozó a pofánkba röhögött: kitüntetgetitek magatokat, aztán hazamentek. Hát, nem mentünk haza. Inkább bementünk. A sunyi aljasság szimbólumába, abba a köztévébe, amely a mi pénzünkön vezetett az orrunknál fogva mindannyiunkat másfél évtizeden át. Amely „Árpi bácsivá” sztárolta Gönczöt, amely „európai politikussá” sminkelte a pufajkás Hornt, amelyben hosszú éveken át minden reggel a hazai sajtó csatornapatkányai hazudtak a pofánkba. Amely szabadságharcosokká nyalta a törvénytelen taxisblokád puccsista szervezőit, szakmányban nácizta a jobboldali emberek ezreit – és amelyben aznap a Híradóban „néhány száz szélsőséges tüntetőről” számoltak be. Hát, gondoltuk, benézünk, hadd számolják át újra az elvtársak, hányan is vagyunk, elvégre tévedni emberi dolog.
Hogy engedték megtörténni: egyértelmű. Hogy a tömegben voltak beépített provokátorok: szinte biztos. Hogy az első Molotov-koktélokat is a „cég” emberei hozták oda: simán elképzelhető. Hogy az egész csak Gyurcsányék, aljas előre eltervezett provokációja volt: lehetséges. Ám ettől a csoda még csoda marad. Az egymással gyilkos rivalizálásban élő szurkolótáborok pillanatok alatt létrejövő összefogása, a legkülönbözőbb hátterű emberek: melósok és ügyvédek, Tesco árufeltöltők és egyetemisták, trendi ruhás yuppik és szakadt bőrkabátos rockerek, 16 éves gimnazisták és 70 éves idős emberek együttmozdulása. És mindenekelőtt valami, ami olyan kínzóan hiányzik a nyomorult kelet-európai mindennapokból: a bátorság. Soha életemben sem azelőtt, sem azóta nem láttam annyi bátor magyar embert együtt.
Soha nem felejtem el – amiről valahogy kevesebbet beszélünk azóta, mint az ostromról – a szovjet címer lezuhanását a „felszabadulási” szörnyemlékműről. Bevallom, számomra akkor és ott az a székház elfoglalásánál is többet jelentett. Az, hogy a rusnya obeliszk, és hazug felirata 2006-ban még ott lehetett (és a mai napig ott állhat) eleven szimbóluma mindannak, ami ellen akkor mi lázadtunk.
Soha nem felejtem el azt a párt sem a tévé épülete előtt: egy susogós gatyával lila zakót viselő kopasz fickó adogatta előre a térköveket, amiket szilikonmellű cicababája rugdosott ki a tűsarkú cipőjével. Ez a két ember életében talán először tett valamit minden kézzelfogható haszon nélkül, csak úgy, lelkesedésből. Magamnak hazudnék, ha azzal áltatnám magam, tudták, vagy akár csak sejtették, mi is történik körülöttük. De érezték, hogy valami őszinte és igaz történetbe csöppentek. Pont úgy, ahogy mindannyian, akik ott voltunk.
Ne kergessünk délibábot, nem volt az forradalom. Másnap az emberek ugyanúgy bementek dolgozni, legfeljebb a cigiszünet témáját az előző ó este történései adták. Az átlag magyar nem állt mellénk – és utólag úgy vélem, talán nem is olyan nagy baj ez. Nagyszerű lett volna elkergetni a posztkommunista rablóbandát – de ugyan, mit tettünk volna, ha győzünk? Csak azt tudtuk, mit nem akarunk, arról fogalmunk se volt, mit szeretnénk helyette. Az ostromot követő hetek Kossuth-téri anarchiája, elborultnál elborultabb „alkotmányozó” elképzelései világosan megmutatták, mennyire nem volt akkor semmilyen radikális rendszerváltó, vagy akár csak reformáló elképzelés.
Értelmetlen volt, hát 2006. szeptember 18-a? Nem, biztosan nem. Aki részese volt annak az éjszakának, azóta egy kicsit egyenesebb derékkal jár. Aznap – és aztán a következő hetek barikádépítős, sötét utcákon menekülős, könnygázas, rendőrpofonos napjai – tettek minket egyívású kölykökből egy nemzedékké. Akkor értettük meg végleg, hogy ez a rendszer nem a mi rendszerünk. És azt is, hogy egyelőre még erőtlenek vagyunk, hogy leváltsuk, hogy a dühünkön kívül semmit sem tudunk kínálni a nemzetnek – amely aztán így nem is állt, nem állhatott mellénk.
2006 viharos ősze volt a mi csodálatos, eufórikus, véres és fájdalmas politikai gyorstalpaló iskolánk. Az volt az alapozó kurzus, de ezt a sulit még közel sem jártuk ki. Aznap este a Szabadság-teret egy éjszakára méltóvá tettük a nevéhez. A diplomaosztónk az lesz, ha az egész országot méltóvá tudjuk ismét tenni a „magyar” névre…
Balogh Gábor
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
AdMiRaL4488 2013.09.18. 18:28:42
Budai Andris · http://polgarda.blog.hu 2013.09.18. 21:14:31
Ez az ellenzék ma is azért van ott, ahol, mert egyszerűen gyenge. Ezen a téren legfőképp.
Imre Laci · http://magyarasztal.blog.hu 2013.09.18. 22:19:21
Veridicus76 2013.09.19. 01:00:28
Dzsentrisvihák 2013.09.19. 10:45:21
Igen, az volt a mi nemzedékünk öntudatra ébredése.
Kár, hogy abból a szellemiségből mára szinte semmi sem maradt.
A végén pedig tényleg a böszmének lett igaza, mert meguntuk, és hazamentünk... No, nem olyan hamar, mint ahogy ő szerette volna, de azért mégis csak.
A 2010-es választásokkal pedig az ország ismét konzerválta az eddigi rendszert, és nem történt semmi.
Akkor is úgy gondoltam, és azóta is úgy gondolom, hogy a valódi változáshoz aznap este nem a tévébe kellett volna bemennünk. Az ráért volna a Parlament után is...
Sturmabteilungsmann 2013.09.19. 12:00:20
Illyés Edith 2013.09.19. 18:30:07
mopedman 2013.09.19. 18:59:51
Nincs agyatok felfogni, hogy Gyurcsány éppen a hazugságoknak akart véget vetni az öszödi beszéddel, csak az alkalmat leste a futball-huligánok csapata, hogy támadhasson.
Tény. A rendőrség alkalmatlan volt az ellenállásra és gyakran igazságtalanul intézkedett, de a csőcselékkel szemben nem sokat lehet tenni.
Most hol vagytok?! Mikor az emberi jogokat a sárba tapossák és minden bőrt lehúznak a büszke magyarról!
Most miért nem léptek fel a zsarnok ellen?!
Gratulálok! Fényezzétek csak magatok!
Cruzito76 2013.09.19. 21:11:32
Ezt komolyan gondoltad vagy csak heccelni akartad a jónépet?
Illyés Edith 2013.09.19. 21:37:57
Ugyanilyen eset az "el lehet innen menni" félmondat, azt az érdekegyeztető tanácsban mondta a munkaadók (gyáriparosok) képviselőinek, akik azzal fenyegetőztek, hogy ha a kormány megemeli a járulékokat (hogy ki tudja fizetni a nyugdíjakat), akkor elmennek Szlovákiába.
Nem Gyurcsányt védem, az efféle kiforgatásokat - saját bevallása szerint - ő maga kezdte a "köteles beszéddel". De attól még a tény az tény: az öszödi beszédben arról beszélt, hogy abba kell hagyni a hazudozást, és nem mondta a magyar munkavállalóknak, hogy el lehet innen menni.