Állok reggel a pirosnál. Alattam kerékpár, modernek vagyunk, trendik, ökotudatosak, és úgy tűnik egyre szánalomra méltóbb ókonzervatívok.
Állok a pirosnál, nem mozdulok. A piros tilt (nem-nem, nem politizálok), várom a sárgám, hogy megtekerjem a szamaram.
A piros egyre mélyebben játszik, a vörösbe hajló vadsága lassan szinte elzsibbaszt, engem, illetve a balról mellém guruló autós kartársat.
Most már kettecskén várjuk a hőn áhított sárgát, majd az érzékien hűvös zöldet, de csak nem akar jönni. A másodpercek szörnyű lassúsággal telnek, talán a múltba veszik belőle vagy harminc is, mikor látjuk, az automatika csendben dolgát végezve már megszakítja a ránk merőleges zebra csendesen egyhangú hideg zöldjét.
Harminc másodperc nagyon sok idő tud lenni, különösen egy városban. Kivárni, türelemmel végigállni embert és biciklist próbáló feladat.
Ennek a nemesen nehéz feladatnak láthatóan nem mindenki tud, vagy akar megfelelni.
Mert ő szabad, mert ő siet, mert úgysem jött autó, mert megteheti, mert csak.
Szabadság van kartársak, engem ne korlátozzon senki, mit ártok azzal, ha átmegyek egy ottfelejtett piroson, elvégre a tiltás is olyan ópolgári, itt felejtett csökevény. Be is kéne tiltani.
Így gondolhatta az a hátulról érkező kerékpáros kolléga (vagy kollegina) is, aki lassítás nélkül, az engem és az autót elválasztó ötven centi hézagot kihasználva startolt át az ő útját korlátozó kereszteződésen.
Emberünk áthajtott, maga után hagyva a kínzó kérdést. Benne kiteljesedett a szabadság, jogosítványa a zsebében ijedtében bele is pirult. Gondolkozom. A szabadság gáznemű, terjed, terjed, néha azonban kipukkad. Olyankor többnyire a másik szabadságával kerül kölcsönhatásba, szélsőséges esetben robbanóeleggyé áll össze. Az ilyen találkozás amolyan harmadik típusú az updatetelt öntudatosoknál, olyankor el kell dönteni, kié az elsőbbség a piros lámpa alatt, igaz, ez esetben csak az övé robbant, mi, egyszerű kreszrabszolgák csak nézői voltunk a jelenségnek.
Sajnos a KRESZ már csak amolyan diktatórikus, antidemokratikus izé. Szabályokkal kikövezett rendszerbe zárt egység. Szörnyű dolog egy szabadságszerető embernek, be is kéne szüntetni. Különösen ezt a piros apróságot, ami folyton megállítja az arra járót, legyen gyalog, biciklin, vagy épp üljön autóban.
Állok a pirosnál. Balomon az autós beletörődve pislog, talán észre sem veszi. Nekem is meg kéne szoknom a látványt, mégis minden reggel felébred bennem az öntevékeny kreszbolond, magam elé képzelve a kivégzéshez felsorakozó csizmában csattogó közlekedési-felügyelet egyenruhás munkatársait.
De nem tudom végiggondolni, besárgult, majd zöldült a lámpa, mégis itt ragadtunk, kicsit elbambultunk az autós kollégával. Hátulról érkezik is a jól megérdemelt dudaszó, takarodjunk, menni lehet és kell is, amíg szabad.
Elvégre a szabálykövetés időigényes dolog.
Aromó
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
