04

nov

A mi életünk kapuja becsukódott - megrendítő levél 1956 novemberéből

Tweet

1956. november 4-én a hitszegő módon Magyarországra visszatért (vagy innen ki sem vonult) szovjet csapatok vérbe fojtották a szabadságharcot. Az elkeseredett, hősies ellenállás során több mint 2500 honfitársunk áldozta életét a barikádokon. A Kádár János vezette hazaáruló kormány amnesztiát ígért, ám ezt az ígéretüket (sem) tartották be, s a véres megtorlás során legalább 400 embert gyilkoltak meg, több mint 20.000-et börtönöztek be, és mintegy 18.000-en töltöttek hosszabb-rövidebb időt embertelen körülmények között, internálótáborokban. A szovjet hadifogságba hurcolt, vagy a harcok során ítélet nélkül, a helyszínen kivégzett mártírokról a mai napig nem rendelkezünk pontos adattal. Hosszú távon talán a legfájdalmasabb hatás az volt, hogy mintegy 200-250 ezer magyar ember menekült el az országból, nagy többségük soha nem tért haza. Az országot pótolhatatlan demográfiai veszteség érte, amit csak a lelki sokkhatás múlhatott fölül. Családok ezrei szakadtak szét a viszontlátás legcsekélyebb reménye nélkül. E fájdalmat örökíti meg az alábbi megrendítő levél, amelyet egy házaspár írt nyugatra szökött lányuknak.

Drága Gyerekeink!

Cegléd, 1956. november 24 – december 1

A fenti napok és bizonyára még igen sokáig a többiek is feketék-gyászosak ránk nézve. És talán sohasem derül ki felettünk ez a mostani ködös ég!

Hát elmentetek?! Itt hagytatok magunkra minket, az öregeket, a sír szélen állókat – a talán soha viszont nem látás teljes reménytelenségében! Talán soha többé nem halljuk hangotokat, hirtelen nagyot-nőtt "kicsiny unokánk" feleselgetését, nem ölelhetünk Bennetek szívünkre. Nem várhatunk Benneteket szeretettel haza szombat esténkint. És nem kell már számotokra mélységes szeretettel csomagokat, bort stb. készítenünk. Nem lesznek már többé közös ünnepeink, barátságos, békés, hangulatos estéink.

A mi életünk kapuja váratlanul és rettenetesen becsukódott. És föléje már csak az a dantei mondat illik: „lasciate ogne speranza" – hagyjatok fel minden reménnyel!

Próbálunk egy kissé megnyugodni – meggyőzni és mások által meggyőzetni magunkat, próbálunk erőt venni a szülői önzésen és a ti érdeketeket nézni egyedül. De csak nem megy! Elismerjük, ti a magatok életét akarjátok élni a meg hátralévő 35-45 évi életetekben, és ha ehhez jogotok is van, a mi vérző szívünket ez a tudat csak nem hegeszti be. Nincs már sem jelenünk, sem jövőnk és nincs értelme, célja a mi életünknek. Nincsenek többe rózsás vágyaink, benneteket kivirágzó reményünk. Meghalt az élet minden szépsége, öröme számunkra.

És mit gondoltatok, mi lesz a ti jövőtök? Hol, merre vet-hajt, zavar benneteket a teljesen bizonytalan élet szele, vihara?Különösen most télvíz idején, amikor szinte egyetlen szál ruhában és vékony cipőben – hócsizma nélkül – indultatok nehéz bizonytalan utatokra? Dolgozni pedig majd mindenütt kell! És minő munkakörben, minő gazdaságban és egyéni viszonyok, minő emberek között?! Mert rózsás képeket festeni könnyű, de a megvalósulásuk olyan bizonytalan! És talán nem is?

Imádkozunk – ha már elmentetek – szerencsés sorsotokért, boldogulásotokért, testi-lelki jólétetekért. Talán ha szépet és jót – de egyben valót – is hallunk rólatok: egy kicsit enyhülni fog rettenetes fájdalmunk.
Mindezt nem a ti megszomorítástokra, csak saját fájdalmunk enyhítésére írjuk. Lehet, sohasem fogjátok megkapni ezt a levelet és elolvasni!

Egyébként a múlt vasárnap (IX. 25) rádió adta le azt az elsõ üzenetet, amely így szólt: „dr. Hitter Miklóséknak üzenjük Ceglédre, ne nyugtalankodjanak, amíg telefon értesítést nem kapnak." Mi nem hallottuk, csak kedden de. (IX. 27) szereztünk róla tudomást. És du. 4-kor telefonon beszélve Boronkay Jánossal, megtudtuk a valót. Másnap természetesen azonnal Pestre utaztunk. Itt meghallottuk a részleteket és elolvastuk búcsúsoraitokat is. Anyu azóta folyton ezeket olvassa – sírva, szinte már könnytelenül. Én csütörtökön, Anyu pénteken jött haza. –

(...)

Persze itthon mindenki azt mondja: örüljünk a ti biztos jobb jövőtöknek és az adjon vigaszt nekünk. Szép ez a beszéd, de nekünk kevés: mi a még hátralévő rövid életünket veletek együtt szerettük volna eltölteni. Egymást látva-hallva, egymást segítve-támogatva, ha küzdve is, de mindég egy szebb-jobb boldogabb jövőben reménykedve – minden politizálástól mentesen. Az egyik szívünk kívánja: bár ne sikerült volna utatok és jönnétek vissza – a másik minden szépet és jót kíván nektek a legőszintébb szülői szeretettel. A jó Isten majd kiválasztja számotokra és számunkra a jobbik utat, amely reméljük, boldogságotokhoz vezet egész életetekre. Próbálom a másik több ezer éves latin mondatot is felidézni és fenntartani szívemben, mely szerint „dum spiro spero" – amíg élek remélek!

Reméljük, hogy a jó Isten mégis ad majd egyszer lehetőséget arra, hogy még e földi életben találkozhassunk, és a szívünkre ölelhessünk Benneteket! Csak ne soká lenne ez!

Sok szeretettel ölel, csókol a ti nagyon szerető szüleitek:

Édesanya és Édesapa

A levelet a Cegléden élő Dr. Hitter Miklós és felesége, Mária írta, miután megtudták, hogy egyetlen lányuk, Ildikó, férjével és kisgyermekükkel a szabadságharc leverése után elmenekültek az országból. Miklós soha többé nem láthatta gyermekét és unokáját, három esztendő múlva, 1959-ben hunyt el. Feleségének azonban a hatvanas években sikerült kijutnia Amerikába, haláláig ott élt családjával, még a dédunokáit is ismerhette.

(forrás: Freedom Fighter '56 Oral History Project) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.