06
ápr
Képzeld el: meg akarnak ölni
Címkék: terrorizmus Európa Brüsszel kesztyű nélkül Iszlám Állam
Tweet
A húsvéti eső elmosta a fekete, arany és piros gyertyákat Antwerpen főterén. Mellettem egy japán turista fotózza a virágokat, a rongyos zászlókat és John Lennon Imagine-jének dalszövegét: a béke megázott üzeneteit. Egyik belga ismerősöm most éppen Je suis Bruxxelles portréval ékeskedik a facebookon. Már a reptéren ér a hír: atomtámadást terveztek Brüsszel szívéből Európa ellen. A repülőgépen írom soraimat, és Frankfurt felett ez jár a fejemben: „Valahol utat vesztettünk.”
Egyébként 22-e kedd hajnalra terveztem jegyet venni Brüsszelbe. Végül nem akkorra vettem, hanem 24-ére, de a hatás ettől még ugyanaz: a londoni késelések, az isztambuli robbantások és a párizsi mészárlások olyan közel kerültek hozzám, hogy már csak egy kattintás választott el tőlük. Tény, hogy Európa nagyvárosairól többet nem a nyugati csillogás és a kultúra, az üzletek és a látnivalók jutnak az eszünkbe, hanem a vérfürdő, a rettegés, a fejetlenség és a dekadencia.
Alapvetően idegenkedtem korábban az európai kultúra kihalását vizionáló gondolatoktól, és most is nehezemre esik idézőjel nélkül leírni ezeket a szavakat. Ezzel rajtam kívül talán többen is így voltak, és érthető is az ellenérzésünk: magyarként az ellenfeleink majdnem mindig európai emberek voltak, sohasem gyarmatosítottunk, és bevándorlási kérdés máig nincs jelen nálunk olyan mértékben, mint nyugaton. Az utóbbi időben azonban nemzetközi események és személyes élmények is átírták a gondolataimat – ha tetszik, egyfajta elemi érzést ébresztettek fel bennem bizonyos történések, melyek során akarva-akaratlanul is egy táborba kerültem olyan emberekkel, akikhez eddig vajmi kevés érzelmi vagy eszmei barátság fűzött.
Ezek közé tartozott, amikor egy palesztin támadó mellettem kezdett késelésbe Jeruzsálem Óvárosában; amikor a londoni metróban az orrom előtt éltették a fehérek halálát fekete bevándorlók: és ezek közé tartozott a párizsi, illetve legújabban a brüsszeli vérfürdő. Nem mintha újdonság lett volna előttem, hogy ilyen van, vagy, hogy velem is megeshetne – de a magyar valóság a tyúktolvaj cigányokról, a pimasz ballib újságírókról és Orbán urambátyámországáról szól. Még akkor sem éreztem közelinek és azonnalinak a veszélyt, mikor a Keleti pályaudvaron hemzsegtek az idegenek, és az első hírek felröppentek a közéjük keveredő lehetséges terroristákról – melyeket egyébként a baloldali sajtó rendre kigúnyolt.
Valahol a nyugati kultúra és a kellemes európai létbiztonság rózsaszín ködében
szunnyadni hagytunk néhány alapvető ösztönt és zsigeri érzést, amelyek jó okkal fejlődtek ki: a saját életünk és épségünk megóvásának érdekében.
Az alábbi fotó 2015. október 19-én készült a horvát határ közelében fekvő délvidéki Berkaszovó útjain, két nappal azt követően, hogy Magyarország lezárta Horvátországgal közös határszakaszát.
Az első pillantásra is szomorú kép akkor válik igazán megrendítővé, amikor felfedezzük, hogy a fagyos földön mezítláb gyalogló fejkendős nőbe három gyermek kapaszkodik: egy kislány mellette sétál, egy fiú a hátán csimpaszkodik, egyet pedig a két kezében tart, ahogy tovább vonszolja magát a sosem volt, de ügyesen összehazudott nyugati meseországba.
Körülötte pedig 7 férfi ballag komótosan, zsebre dugott kézzel...
02
már
Bántalmazott ország
Címkék: társadalom demokrácia közügyek magyarság diktatúra traumák Schiffer András Nyakó István Vona Gábor Lázár János Guest blogger NVI
Tweet
A polgárinak hazudott „illiberalizmusból" nem fakad semmi: se progresszió (évtizedek óta egy helyben toporgunk), se konkrét elnyomás (nem vág be senki egy kocsi csomagtartójába, ha kimondom a véleményemet). A jogállamiság mégis haláltusáját vívja, és ezt némán tudomásul vesszük. Bosszankodunk ugyan egy kicsit, de aztán megyünk a dolgunkra.
A modern magyar demokrácia egyik legsötétebb fejezetének lehettünk szem- és fültanúi múlt héten kedden a Nemzeti Választási Irodánál. Gondoljunk csak bele: egy alkotmányos jogállamban (nem röhögni) az Országgyűlés törvényesen megválasztott ellenzéki képviselője népszavazási kezdeményezést akar leadni az NVI-nél, de nem várt akadályokba ütközik, amikor a kormánypárt igazgatójához köthető Fradi Security kidobói és még néhányan az útját állják (mondjuk ki: egy csapat kigyúrt, rossz arcú kopasz formáról van szó).
A focirajongók gyűrűjében egy öreg nénike áll magányosan mappával a kezében, látszólag ő is népszavazási kezdeményezést szeretne leadni. Az újságírói kérdésekre, miszerint van-e összefüggés az ő és a bejáratot eltorlaszoló kopasz horda ittléte, valamint az MSZP kezdeményezése között, flegmán csak annyit felel: „ez magánügy”. De nem magánügy. Olyannyira nem az, hogy érti mindenki: mindnyájunknak szól, de ami talán még fontosabb: nem csak nekünk, hanem rólunk is.
29
feb
Mi legyen a Szabadság térrel?
Címkék: szovjet emlékmű országzászló Budapest Szabadság tér
Tweet
Tavaly év végén Kerényi Imre rendező felhívást tett közzé a Magyar Krónikában a Szabadság térrel kapcsolatban. Meghagyná a szovjet kúpot, mert szerinte relikvia és a kommunizmus áldozatainak is állítana emlékművet a tér túloldalán. A decemberi és az idei két első számban sem tért vissza ötleteire, ezért íme neki írt válaszom.
Tisztelt Kerényi Úr!
Örömmel olvastam felhívását a Magyar Krónika novemberi számában a Szabadság tér jövőjével kapcsolatban. Teljesen igaza van, hogy a Szabadság tér spirituális helyszín. Bognár Zalán szerint az 1941-es Magyarországról csaknem egymillióan kerültek a vörös pokolba. Mintegy 40 százalékuk, csaknem 400 ezer honfitársunk ott is halt meg. A Honvéd téren álló hatalmas kőkereszt mellett tehát szükség is van egy méltóságteljes, a több százezernyi áldozatra méltóképp emlékeztető szoborra, illetve szoborcsoportra a fővárosban.
Mivel azonban a Szabadság tér spirituális helyszín, ezért kell nagyon megfontolni, hogy terheljük-e újabb emlékművekkel. Hiszen számos olyan fontos közterünk van a belső kerületekben, ahol nincs nagyobb szobor vagy emlékmű.
A kilenc hónapos fiunkat pénteken bevittük egy fővárosi gyerekkórházba, hogy megvizsgálják, miért köhög napok óta egyre csúnyábban. A gyerekklinika a magyar átlaghoz képest egész jó állapotban van, a bent tartott gyerekek mellé az anyuka is befeküdhet éjszakára, a feleségem így is tett.
Tavaly a nagyobbik lányunkkal egy hasonló kivizsgálás során egy másik, kevésbé jól felszerelt kórházban én virrasztottam "mellette", az idézőjel itt azért indokolt, mivel ágy híján ez a folyosói összetolt székeken való heverést jelentette. Az ember ilyenkor azért elnyom magában egy-két cifra káromkodást, amikor arra gondol, a befizetett adójából erre miért nem futja, de ennél fontosabb, hogy a gyerek megkapja az ellátást, amitől meggyógyulhat. És ez minden mást felülír. Jó esetben.
Sajnos nem minden gyerek ilyen szerencsés...