Egy nemzeti érzelmű meleg férfi nyílt levele a felvonulókhoz II.
Egy évvel ezelőtt írtam meg homounortodox véleményemet a 20. meleg böszmeség napi tombolással kapcsolatban ide a Jobbegyenes blogra. A rá érkező olvasói kommentek bizonyították számomra (no, nem azok, amelyek nem hitték, hogy személyem és írásom nem csak zsurnalisztikai trükk), hogy az emberek nagy része igenis nem homofób, hanem csak a normálisabb melegekhez hasonlóan egyszerűen ki nem állhatja a kreténeket. A legtöbben igenis tudnak nagyfokú tiszteletet tanúsítani az olyan homoszexuálisokkal szemben, akik konzisztens érveket felsorakoztatva ugyanúgy rühellik a nyomuló, erőszakos és bélyegeket osztogató buzipropagandát, mint az azok, akik éppen emiatt a visszataszító magatartás miatt nem nézik jó szemmel a belvárosi világörökség-gyalázást.
Ti tudatlan játékszerei vagytok valaminek, ami viszont pontosan tudja, mire használ benneteket. Akik ma a világ nagy részét és benne Európát uralják, azoknak nem érdekük az olyan erős nemzetállamok létezése, amelyeknek polgárai múlhatatlan értékek köré szervezik életük mozzanatait. Az értékiránytű nélkül lézengő tömegek könnyebben irányíthatók a plázákba, könnyekben ösztönözhetőek felesleges árucikkek fogyasztására, könnyebben ültethetőek le aljas tévéműsorok bámulására, könnyebben közvetíthetőek feléjük olyan politikai tartalmak, amelyekkel egyébként nem értenének egyet. Ők, ti ugyanis az előzőkkel ellentétben már nem érték-orientált fogyasztók vagytok, hanem olyanok, amilyenekké formálni akarnak titeket: önzők, nemtörődömök, egy nemzet iránti közösségi felelősségérzet tekintetében számba vehetetlenek.
Az, ami tegnap Bordeaux-ban történt, arra nincsenek szavak. Az maga a CSODA. Annyira kellett már ez a győzelem ennek a megtört gerincű magyarságnak, mint egy korty víz a sivatagban. És ha az összes többi meccsünket el is bukjuk, nem számít, akkor is megérte.
Őszintén bevallom, kezdetben én is károgó voltam. Csendes ellendrukker, önsorsrontó magyar búsongó. Barátaim a megmondhatói, hogy még a selejtező utolsó szakaszában is attól féltem, ha kijutunk, mi leszünk Európa lábtörlői, akibe mindenki kénye-kedve szerint beletörölheti a saras csizmáját. „Talán jobb lenne, ha ki se jutnánk, legalább nem aláznánk meg magunkat a világ színe előtt” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben...
Aztán az elmúlt hetek során engem is magával ragadott az örvény: a remény, a hit és a nemzeti büszkeség megélése iránti vágy. Tegnap pedig megtörtént az, amire nincsenek szavak. Az igazi CSODA. Amire olyan sokan olyan régóta vágytunk, de nem mertünk hinni benne igazán, mert már annyit csalódtunk. Elhitettük magunkkal és másokkal is, hogy velünk ilyen jó dolgok nem történhetnek meg, ez csak a bezzegországok kiváltsága. Nekünk marad, ami az asztal széléről lehull. És miközben a morzsák között egymást martuk, hogy ki miatt tartunk ott, ahol – eközben ez a kéttucatnyi magyar srác elhitte és megcsinálta a lehetetlent.
Nekünk. Helyettünk is.
Minden évben kihívás, hogy a Jobbegyenesen valami olyat mondjunk a trianoni tragédiáról, amit mások, máshol nem írtak meg már tucatszor. Nos, tudtunkkal slam még nem született a témában, úgyhogy íme:
Tria non, Versai yes,
Neked ez mégis mit jelent?
Vagy leszarod, mert nem szól a profitról?
Vagy mert olyan régi, hogy az M1 sem maradt le a sztoriról?
Azt hiszed, akit érdekel, náci,
Csak mert az indexen ezt írta egy bácsi?
Vagy te vagy, aki zengi: „Mindent vissza!”?
Miközben melletted egy pasi a fröccsét issza,
Az utolsó forintjából egy héttel fizu után?
A "Trianon-eszmének" kéne egy új frizu tán.
Felfogjuk végre: nem csak úri hóbort a nemzet,
Mit valaki fejében egy részeg este nemzett?
Mi mind együtt vagyunk magyarok,
S miközben mindenki egymásra acsarog,
Majd száz évvel 1920 után,
Fiataljainkat is elcsa(to)lják:
Mi száz éve Erdély,
Az ma egy londoni erkély.
Egy ideig eltart NyuggErópa,
S a fizetés is jobb euróba’,
De az a Tria non plus ultra,
Hogy egyedül indulsz az útra:
Hátramarad Haza, Család, Isten,
Mert amiből startup nincsen,
Az nem is lehet fontos.
Meg jó, ha a poggyász súlya pontos.
Csak hátráltat, ha sok mindent viszel,
Még plusz díjat számlázna a Wizzair.
Talán egy időre jobb lesz a sorsod,
Közben meg kiürül Szabolcs és Borsod.
S bár délen befelé ott a kordon,
Ez nem segít a gondon,
Kassa helyett új magyar város lesz London?
S álljunk meg itt ezen a ponton:
Nyakunkon az új-Trianon,
De fiad már csak úgy érti majd: Nyú Trájanon.
S miközben politikusok parádéznak a színpadon,
Egy nemzet szenved a kínpadon.
S vagy együtt tesszük jobbá a jövő századot,
Vagy elnyelnek minket számkivetettként idegen országok.
Ulicza Tamás
15
máj
Itt az elmúlt 25 év őszödi beszéde - és mindenki leszarja
Címkék: társadalom korrupció rendszerváltás wtf Balogh Gábor Lánzci András
Tweet
Olvasom Lánczi Andrásnak, a kormányközeli Századvég alapítójának, a Corvinus Egyetem rekorának interjúját a HVG-ben. A beszélgetés a lap csütörtöki számában jelent meg, a portálon tegnap délután óta olvasható. S, akárhogy keresgélek a hírek közt, sehol sem látom, hogy közintézmények, vagy pártszékházak lángolnának - még egy árva, ökölrázó demonstráció, vagy felháboroott közlemény sincs sehol. Elhangzott a rendszerváltás rendszerének öszödi beszéde - és mindenki leszarja.
Lánczit arról a már korábban elhíresült gondolatáról faggatták, hogy, amit az ellenzék korrupciónak tart, az valójában a egy politikai elképzelés megvalósítása. Ez az Orbán által is többször emlegetett nagy cél a "nemzeti nagytőke" megteremtése volna. Ami messze nem volna ördögtől való ötlet - ha ez valójában nem egy hártyavékony, csak és kizárólag a politikai hűség alapján (kontra)szelektált néhány tucatnyi családot magában foglaló réteget jelentene. Az interjút nem is ez tenné közéleti atombombává egy normális országban. Hanem az, amit a Századvég-vezér csak úgy laza lábjegyzetként odavet:
"Lehet, hogy van, akinek ez nem tetszik. Nekem sem tetszett a privatizáció. Lehet maffiaállamozni, de akkor ki fog nyílni a privatizációs doboz is, és fel lehet robbantani vele az egész huszonöt évet, amit rendszerváltásnak nevezünk."
Első blikkre akár sima "tik is loptatok, gecó!" jellegű visszavágásnak tűnik, ami a Tünde presszó hajnali két órás vitakultúráját emeletekkel alulmúló hazai közbeszédben mindennaposnak számít. De, ha még egyszer elolvassuk, akkor rájövünk: ebből a három mondatból orrfacsaróan bűzlik ki az az egész elmúlt 25 évünk.
Hiszen Láncz szerint ama "privatizációs doboz" - amely a nemzeti vagyon nyolcvanas évek végétől jó másfél évtizeden át folyó gátlástalan szétlopását és/vagy idegen kézre játszását rejti - nem azért nyílna fel, mert a tolvajokat és a hazát szó szerint kiárusítókat számon akarják kérni. Lószart, mama! Ha, esetleg, talán, egyszer résnyire nyílik az a szép nagy szarkupacot rejtő csomag, az
csak azért és csak akkor lesz, ha a Fidesz-kormányt túl sokat csesztetik a maga korrupciós ügyei miatt.
Ebben a gondolatmenetben ott van a Gucci öltönyök mögé bújtatott, Louis Vitton-táskák mélyén őrzött valóban gránitba vésett, több mint negyedszázada uralkodó maffia-alaptörvény: az Omerta, a hallgatás törvénye. Jól letolvajozzuk, meg gazemberezzük egymást,, elszámoltatással börtönnel, kalodával fenyegetjük ellenzékből a mindenkori kormányt - aztán a győztes választások másnapján szépen újraosztjuk a lapokat, és
mindenki kussol
róla, hogy a asztal alatt hány cinlelt pakil bújik még meg.
Mi ebben az új? Ezt tudtuk eddig is! - vághatja rá bárki, aki az elmúlt 25 évben kicsit is is nyitott szemmel járt. Igaza is lenne. Csakhogy 2006-ban sem ért senkit megrendítő felismerésként, hogy a politikusok hazudnak. Mégis: 48 óra sem telt el az őszödi beszéd napvilágra kerülése után, és lángolt a köztévé, az utcákon barikádokat emeltek, Budapest belvárosában pedig hetekig visszhangzott a "Gyurcsány-takarodj!". Nem akkor ébredtünk rá, hogy hazudnak nekünk - de ekkor tette világossá az elit, hogy már az sem érdekli, ha ezzel lebukik, hiszen lehet tüntetgetni, de úgyis "megunják, hazamennek". Végül is, egy idő után tényleg hazamentünk - de azért a lángoló Szabadság-tér elég egyértelműen jelölte ki a pofátlanság határát. É
ez az a határ, ami mára végleg eltűnt.
Tíz esztendő telt el azóta - és egy örökkévalóság. Ma a miniszterelnök egyik legfontosabb tanácsadója, a kormány milliárdokkal kitömött házi kutatóintézetének vezetője
rektori székében hátra dőlve fenyítheti be a másik oldal bűnözőit,
hogy most egy kicsit hangosabbra sikerült a kötelező tolvajozás, lejjebb kéne csavarni a hangerőt, különben kénytelenek lesznek felmondani az eddig gyümölcsöző együttműködést. Pár évvel ezelőtt egy ilyen üzenetváltás Nokiás dobozok aljába, a zsé alá rejtett cetliken történt volna. Ma meg itt zajlik az orrunk előtt. És nem megyünk utcára, nem gyújtunk, és nem, verünk szét semmit. Már dühösek sem vagyunk, már az kéz se szorul ökölbe, legfeljebb a gyomor fordul fel. Keserű mosollyal az asztalra hajítjuk az újságot, és inkább elmegyünk a kocsmába, hátha egy sörjéger rendbe hozza a belünket. Holnap pedig másnaposan ugyanarra ez elcseszett országra ébredünk, majd, mint ma - de legalább a fejfájás eltereli a figyelmet arról, mekkora balfaszok vagyunk.
Teszünk az egészre és azt hisszük, hogy ez valami felvilágosult erény, elvégre "értelmes ember nem foglalkozik ezzel a cirkusszal, ugye Pali bátyám, Pistukám hozz még egy kört!". Leszarjuk a politikát, a politika pedig egyre bátrabban szar le minket. És amíg ez így marad, nem is érdemlünk mást...
Balogh Gábor
28
ápr
Érettségi előtt - amiről szól a jobbikos alelnökváltás, és amiről nem
Címkék: média jobbik alelnök Novák Előd Apáti István Szávay István Vona Gábor kesztyű nélkül
Tweet
Az elmúlt másfél hétben történelmének talán legizgalmasabb, legfeszültebb, legnehezebb napjait élte át a Jobbik – és azt hiszem, a legtanulságosabbakat is. A három alelnök és egy alelnök-aspiráns megvétózása nagyjából mindenkit váratlanul ért a hazai közéletben. És ez nem csak arra volt alkalmas, hogy meglepődjünk, megdöbbenjünk, örüljünk, vagy épp bosszankodjunk a döntés miatt. Hanem arra is, hogy elgondolkodjunk a nemzeti radikalizmusról és annak ellenfeleiről – no, meg a politikáról, úgy általában.
Az első nagyon jellemző, és éppen ezért elég jól kiszámítható jelenség órákon belül megérkezett: a liberális és fideszes média féltő aggódása. 2010 óta a japán vasutat meghazudtoló pontossággal, minden, a Jobbik körül felsejlő vélt, vagy valós konfliktus esetén menetrendszerűen érkeznek a párt eredeti értékeinek „feladásáról”, a politikai elitbe való „besimulásról” szóló sajnálkozó, a szegény, cserben hagyott radikálisok sorsa felett sóhajtozó cikkek. Azoktól az újságíróktól, akik egyébként publicisztikák, elemzések, fél-negyed-és nyolcadigazságokkal kibélelt riportok és tudósítások tömkelegében igyekeznek bizonyítani, micsoda veszélyes, szélsőséges, náci szörnyetegek – ugyanazok a radikálisok, akiknek ilyenkor finoman, együtt érzően megveregetik a vállát.
De sajnos nem csak ők kiszámíthatóak – hanem a tűpontosan belőtt célközönség is. Egyetlen indexes anyag sem jött velem szembe annyiszor a Facebook-on, mint a „Vona Gábor szembefordult az eddigi Jobbikkal” című, igényes, finoman zsidózós illusztrációval ellátott tavaly márciusi cikk – mégpedig szinte kizárólag Jobbik-szimpatizánsok üzenő faláról. Akik, amúgy egy átlagos napon az időjárás jelentést se hiszik el az Indexnek. Ám az ilyen, patikamérlegen kimért összeugrasztásokat lelkesen osztogatják, fölé írva az elmaradhatatlan „én megmondtam, hogy ezek is…” kezdetű diszkont bölcsességekkel.