Nem akarsz írni erről valamit? – kérdi ősrégi cimbim, aki jobb híján jobbegyenesét tökéletesíti.
A válasz nem is lehetne cinikusabb, lemondóbb, az a fura arc párosul a balkáni politikát követők számára oly tökéletesen berögzült mozdulattal, a legyintéssel:
- Minek?
A hír, hogy Izsák Balázs lemondta a Marosvásárhelyre tervezett Székely Szabadság Napját már az erdélyi magyar portálok kommentálóinál is alig veri ki a biztosítékot, szóval, úgy vagyok/voltam vele: kit érdekel?
Az autonómia-masírozásokról a véleményem közismert, ahogy az autonómia jelenlegi koncepciójáról is: egy maroknyi, hatalomról délibábokat álmodó botcsinálta és álpolitikus kergeti a semmit egy légüres térben. Jól mutat, kurva jó a píárjuk, ahogy Pösten mondanák, de semmi több.
Egy előre, és kettő hátra, ahogy a bukaresti Parazitii énekli, „valsul pulii mele” (Az idézett szöveg, a melyben a politika látszatlépéseit bírálják valahogy így szól magyarul: „egy előre, kettő hátra, ez a faszom keringője”), hogy egyformán idézzem a két hatalmi konglomerátumot, amelyek között őrlődünk mi errefelé, mint olcsó búza egy kidzsongdongi népi malomban.
Aztán mégis írok valamit, gondoltam. Hogy igazam volt, amikor nemegyszer figyelmeztettem az erre vevő közt, hogy ugyan már, nincs itt semmi hősiesség, kérem szépen, egy maroknyit – ahányat a Himnuszunk is említ – kivéve, mind elszaladnak az első pofon után.
A negyven éves kommunista diktatúra áldozatainak számát még mindig nem ismerjük pontosan, de nagyjából azért már lassan összeállnak az adatok. Több százezer idegenbe hurcolt, szintén több százezer megbélyegzett és kirekesztett, sok tízezer börtönbe zárt és meghurcolt ember. A sztálinista koncepciós perek és az '56-os megtorlás, illetve a sortüzek során meggyilkoltak száma is több ezerre rúg. A legborzalmasabb károk azonban nem az emberéletekben keletkeztek.
A halottakat elsirattuk, a végtisztességet megadtuk nekik. Az üldözöttek és mártírok nevéről lemostuk a hazug rágalmakat. Az ávós öklök által ütött sebek behegedtek, Az eltört állkapcsok és végtagok, a levert vesék, összezúzott májak begyógyultak. Csak a gerincünk nem forrt össze. Azt megtörték.
Aki olvasta Orwell halhatatlan remekművét, az tisztában van vele, a cím korántsem valami utópisztikus, hatásvadász fogalmazvány, hanem maga a realitás. A posztmodern politika világában mindenképp.
Olybá tűnik, hogy a Jobbik elnöke felmérte, illetve parlamenti jelenléte alatt beleláthatott abba, hogy bizony kormányozni nem kis feladat, jól kormányozni végképp nem az. Másképp szólva: a hatalmat meg lehet szerezni, és meg is lehet tartani. Kérdés, mit kell tennie a Jobbiknak ahhoz, hogy ebben a sakkjátszmában, ami a hatalommal való élést – úgy rövid-, mint hosszútávon – jelenti, ne kerüljön a vesztes oldalra.
Ami jól láthatóan hiányzik a Jobbik holdudvarából, és a vezetők politikai filozófiai képzettségéből, az a minden hatalom logikájának, felépítésének ismerete, a megkerülhetetlen kérdésekről, tézisekről való tudás, ami a későbbiekben – azaz, pont napjainkra – lehetővé tette volna a fölösleges körök lefutását.
Ugyanis ne hasogassunk itt szőrszálakat, a kérdés önmagában hamis, azaz a radikálisnak való megmaradás (ami valójában egyfajta kényelmet jelentő változatlanság) versus "néppártosodás" kérdése irreleváns.
Putyint szeretni nem kell. Nem is lehet. Ahhoz túl sok politikai gyilkosság történt a hatalma érdekében. Ahhoz túl sok egyetlen, a titkosszolgálatok által szervezett, saját népe elleni házrobbantásos merénylet gyanúja is (amit a csecsenekre kent, hogy háborút indítva ellenük a kemény vezető szerepében tetszeleghessen).
A rendszere csaló és elnyomó, a személyes stílusa gyakorta undorító, kivált, ha betekintést enged szexuálpatológiai állapotába. Az orosz hagyományok közül a legrosszabbra, az erőszak-kultuszra támaszkodik. A kőolaj-földgáz-hadiipar alapú gazdaság- és társadalomszervezés riasztóan kilátástalan.
A Fidesznek az orosz gáz importálásából és Paks2 felépítéséből százalékot hasító hatalomba betonozása tűrhetetlen. A Putyint a keresztény Európa egyetlen szóbajöhető megmentőjeként bemutató cikkek Orbán Viktor kedvenc heti- és napilapjában mérhetetlenül ostobák (vagy hazugok), még ha bele is keverik a seggnyalásba az orosz kultúra halott szellemóriásait (az élőket nyilván azért nem emlegetik, nehogy reagáljanak a megszólíttatásra).
De nagyjából ennyi. Méretes botorság benyelni és szajkózni a Putyint a földi gonoszság fő megtestesítőjének feltüntető nyugati propagandát.
16
feb
"Andrij, valaki lő a srácaimra!" – mázsás kérdőjelek a majdani mészárlás körül
Címkék: média összeesküvés-elmélet wtf konteó Oroszország Ukrajna BBC Kijev havas jon Janukovics Majdan Berkut Adrij Sevcsenko Andrij Parubij Dmitrij Szadovnyik
Tweet
Szinte napra pontosan egy éve volt a majdani tüntetések fekete napja: egy máig tisztázatlan eredetű lövöldözés következtében három rendőr és több mint 50 tüntető maradt holtan a kijevi utcákon. Sokáig tartotta magát az a híresztelés, hogy a jelzés nélküli mesterlövészek orosz provokátorok voltak, a BBC legutóbbi cikke azonban ennek pont az ellenkezőjét látszik alátámasztani. A súlyos kérdéseket felvető fejlemény a magyarországi sajtó 99 százaléka számára nem bír hírértékkel.
2014. február 20. van, Ukrajna elnöke még az oroszbarát Viktor Janukovics, Kijev főterén hónapok óta farkasszemet néznek egymással a tüntetők és a rohamrendőrök. A reggeli órákban máig tisztázatlan eredetű lövések érik a Berkut sorait, ekkor elszabadul a pokol, a készenlétisek fegyvertelen tüntetőket kezdenek levadászni, a nap végére több mint ötven tüntető és három rendőr marad holtan az utcákon. A vérengzés hatalmas löketet ad a kormányellenes tüntetéseknek, Janukovicsnak menekülnie kell, az ukrán parlament két nap múlva felmenti tisztségéből a „saját népébe lövető” ukrán elnököt.
A barikádok tetején harcoló tüntetők – akik közül ma sokan Ukrajna legbefolyásosabb vezetői – a mai napig ragaszkodnak hozzá, hogy a mészárlás felelőssége teljes egészében a készenléti erőket terheli, akik az előző vezetés parancsára cselekedtek. Legújabb nyomozása után a BBC visszafogott angolsággal úgy fogalmaz: „más kép kezd kirajzolódni”.