23
aug
Pár(t)beszéd - sic TRANZIT gloria
Címkék: politika közélet fesztivál társadalom külpolitika ifjúság Tranzit keleti nyitás kesztyű nélkül
Tweet
Megkezdődött a Fidesz házifesztiválja, a Tranzit, Kőszegen. A főleg közéleti kérdésekkel foglalkozó eseményen fontos témákat felvetve, párbeszédre hívják a látszólag ellentétes oldalon álló politikai erőket. Jobban szólva majdnem mindet.
Mit tesz Isten, a szervezők ugyanis nagy igyekezetükben véletlenül "elfelejtették" meghívni a Jobbikot, amely számos kérdést vet fel arról, vajon milyen minőségű is az a párbeszéd is ott Kőszegen, ahol kihagyják a magyar politikai élet egy markáns jelenségét.
Vajon féltek a szervezők a Jobbik hírétől? Esetleg féltek attól, hogy egy-egy radikális politikus felmossa a padlót Ujhelyi Istvánnal, vagy Szijjártó Péterrel?
Aligha.
A valódi ok fájóan pofonegyszerű: kényelmes ugyanis úgy vitázni a másikkal, hogy minden fél tudja, valódi politikai konkurenciaharc alig van a „különböző” felek között, újabb szavazatok megszerzéséért réges-régen nem egymással kell harcolniuk.
A Fidesz esetén leginkább a Jobbikkal (kellene), különösen a fiatalok körében. Ezért, már csak népszerűségénél és súlyánál fogva is illett volna meghívni a pártot, ha másért nem, hát azért, hogy észérvekkel „mossák” le a radikális pártot a porondról - ha tudják.
Találhattak volna nem is egy olyan másod-harmadvonalbeli jobbikos politikust, akinek egy papírlap felolvasása, vagy egy lakossági fórum megtartása is komoly szellemi erőpróbát jelent, nemhogy egy alapvetően ellenséges környezetben, szakpolitikai kérdésekben való helytállás. De még ehhez is gyávák voltak. Ahhoz meg végképp, hogy a párt húzóembereit elhívják, azokat, akikkel már valódi kihívást is jelentene vitatkozni.
22
aug
Értékesek és értékesebbek
Címkék: politika fidesz kormány cigány gyilkosság wtf kettős mérce szögi lajos
Tweet
Van, amihez nem kell különösebb kommentár. Ebben a két rövid hírben ott van az egész nyomorult, megfelelési kényszeres, kettősmércés, gyomorforgató politikai álszentség, amely áthatja az egész hazai közéletet. Orbán Viktor egyszer fátyolos pátosszal a hangjában így utasította vissza a "rasszista megkülönböztetést" az Országgyűlésben: "nincsen értéktelen emberi élet". De értékesebb, és kevésbé értékes ezek szerint mégiscsak van.
Nyolc honatya kivételével elutasították a Fidesz képviselői azt a törvénymódosítást, ami lehetővé tette volna, hogy az Olaszliszkán meglincselt Szögi Lajos családja megkapja a nekik megítélt 46 millió forint kártérítést. A törvényjavaslat alapján lehetőség nyílt volna, hogy az Olaszliszkán meglincselt Szögi Lajos családja megkaphassa a számukra jogerősen megítélt kártérítést. A bíróság korábban ugyanis 46 millió forintot ítélt meg a családnak, de a tettesek családjának gyakorlatilag nincs vagyona, így semmi esély nincs arra, hogy ezt a pénzt valaha is behajtsák rajtuk.
(2010. december 6.)
Kártérítést ad a kormány a 2008-2009-ben romák ellen elkövetett gyilkosságsorozatban elhunyt áldozatok hozzátartozóinak - jelentette be Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter. Szeptember elején tárgyalnak a hozzátartozókkal, és "tisztességes kártérítést" fognak nekik ajánlani - mondta Balog Zoltán, hozzátéve, reméli, hogy meg tudnak egyezni a családokkal egy méltányos összegben.
(2013. augusztus 15.)
Széljegyző
21
aug
Önkielégítés a pofánkba
Címkék: kritika színház művészet alföldi róbert istván a király ágoston balázs partyhard
Tweet
„A rendező azonban a valóságot, és nem a pátoszt kereste: azt akarta megmutatni, milyenek a magyarok és milyen ország lett ebből" – írja párás szemű lelkesültséggel és evidens magyarellenes rasszizmussal Gréczy Zsolt, Gyurcsány Ferenc leghűbb ölebe az Alföldi Róbert által rendezett István, a királyról. És itt akár be is fejezhetnénk ezt az írást, mert az effélék rajongása egy atomóra pontosságával jelzi, mitől kell távol tartania magát minden ép erkölcsű embernek.
De sajnos Alföldi nem egy belvárosi pinceklubban, hasonszőrű mecénások magánadományaiból kente össze akkurátusan fekáliával a – nem túlzó a jelző – kultikussá vált rockoperát, hanem a Szegedi Szabadtéri Színpadon, nemzeti ünnepünkre időzítve, részben közpénzből köpte szembe a keresztény Magyarországot.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Nemzeti Színház éléről mandátuma lejárta után méltósággal távozni képtelennek bizonyult hisztérika - aki súlyos személyiségzavarra utaló önhittséggel úgy gondolta, az ország első teátrumának igazgatói tisztsége az idők végezetéig neki jár - az István szétbarmolásával kéjes bosszút állt. Sajnálatos, hogy erre éppen az egyik szerző, Szörényi Levente (a másikon nem csodálkozunk) adott neki módot, amikor „mértékadó rendezéseit" magasztalva felkérte a mű újrarendezésére. Csak remélni tudjuk, hogy a jeles zeneszerző a végeredmény láttán magába száll.
Mert az, mármint a végeredmény, minden előzetes aggályt felül-, vagy ha úgy tetszik, alulmúlóan infernális. Alföldinek szemlátomást esze ágában sem volt az István, a királyt újrarendezni. Az általa elemeire szedett, majd elnagyoltan, szív és érzés nélkül összedobált produkció véletlenül sem István és Koppány máig ható történelmi konfliktusáról szól, hanem csakis a rendező sérült személyiségéről. Ez az a bizonyos rendezői színház, melynek művelőit nem érdekli maga a mű, annak mondandója, céljuk kizárólag a magamutogató, harsány, céltalanul provokatív önmegvalósítás. Ebben Alföldi kétségtelenül jó a maga keretei között, az ember tenyere azonnal viszketni kezd tőle, de ez művészetnek édeskevés.
21
aug
A nagy autonómia-vita II: Az akarat utat talál?
Címkék: románia erdély autonómia havas jon kesztyű nélkül
Tweet
Az erdélyi magyar élet legfontosabb kérdése az autonómia. Vagy mégsem? Az autonómiáért ma minden erdélyi magyar politikai erő küzd. Tényleg mindegyik? Székelyföld autonómiája begyógyíthatja a trianoni sebeket. Biztosan mindet? A Jobbegyenes vitafórumot kezdeményez a székely önrendelkezésről. Miért fontos? Hogyan érhető el? Mire jelentene megoldást, és mire nem? Az első írás a témában ide kattintva olvasható, következzék a második fejezet!
Mielőtt belekezdenénk a Jobbegyenes nagy autonómia-vitájának második menetébe, nem állhatom meg, hogy ne reagáljak Felőr György első körben tett kapcsolódó megállapításaira. Marosvásárhelyi vendégszerzőnk szerint nem létezik olyan, hogy „oláh elnyomás”, nem üldözik a székely zászlót, óvodától az egyetemig lehet tanulni magyar nyelven, a nemzetiségi kérdés pedig „mint ellentét súlyát vesztette”, csak a politikusok veszik elő a „magyar kártyát”, hogy álproblémákat felfújjanak. Meglátása szerint a „székely romantikával átitatott radikális magyarok” csak romángyűlöletük miatt hisznek el ilyen meséket, az erdélyi magyarok köszönik szépen, megvannak.
Talán viccesen veszi ki magát, hogy én, egy magyarországi magyar próbálok meggyőzni egy erdélyi magyart arról, mekkora náluk a baj, mégis ezt teszem. Aztán akinek nem tetszik, nem ért egyet, ragadjon billentyűzetet, és írjon nekünk, nyílt vita ez, bárki beszállhat.
Ami Felőr úr kijelentését illeti: nem kétlem, hogy az erdélyi román-magyar együttélés sokkal békésebb lehetne, ha bizonyos problémákkal vagy álproblémákkal nem foglalkoznának Budapestről vagy Bukarestből (lásd Tusványos, EMI-tábor). A kérdés az, hogy ez az idillinek festett kollektív élettársi viszony nem jár-e kéz a kézben az erdélyi magyarság (elvárt vagy önként véghezvitt) identitásvesztésével, végül teljes asszimilációjával. Mert hogy a számok ezt mutatják. Az egyetlen megmaradt tömbmagyar régió, Székelyföld körül szorul a hurok. A szórvány egyetlen túlélési esélyét jelentő egyházak befolyása csökken, vidéken a fiatalok és az értelmiség elmenekül, maradnak az öregek és a cigányok. A városokban még rosszabb a helyzet: az identitásvesztés gyorsasága, a vegyesházasságok aránya, az anyanyelvhasználat visszaszorulása korábban magyar többségű vagy jelentős magyar kisebbséggel bíró területeken mind-mind egy irányba utat, és ez az út már régen nem zsákutca: ez maga a tátongó szakadék.
És mielőtt valaki azzal vádolna, hogy túldramatizálok vagy világvége hangulatot keltek, gyorsan leszögezem, mindez nem törvényszerű, van másik út. Pontosabban három út is.
Valamikor a rendszerváltás hajnalán, a nyolcvanas években Kis János, az SZDSZ atyja azt találta mondani, hogy a hazai cigányságot „vagy kiirtjuk, vagy eltartjuk". Vagány gondolatnak hangzik, néhány kurucinfós kommentelőnek biztosan nagyon be is jönne – csak, hát fonákul, aljas módon van ez megfogalmazva. Hiszen en bloc megsemmisíteni egy népcsoportot nyilvánvaló barbarizmus, Fekete-Afrikán kívül nincs a világon olyan politikai erő, amely ezt a 21. században programként felvállalná. Vagyis az emberi civilizáció keretein belül marad a második lehetőség: eltartjuk őket.
Ez a tételmondat több mint két évtizede meghatározza a liberálisok hozzáállását a cigánykérdéshez. A Kis János-i, SZDSZ-es univerzumban fel sem merült, hogy munkára is lehetne bírni/kényszeríteni a cigányság inaktív 80-90%-át. Akkor nem kellene csecsemőket falhoz csapkodni, mégis megszabadulnánk több százezer parazitától. A magyar bal-és jobbliberálisok Bauer Tamástól az újabban narancsban utazó Hegedűs Zsuzsáig kizárólag emberi jogi, illetve szociális kérdésként tekintettek a cigánykérdésre. Röviden összefoglalva: a romák a társadalom kirekesztettjei, akiken segíteni kell minden lehetséges eszközzel. Sanyarú helyzetükért saját felelősségük nincs, aki ezt csak egy gondolatkísérlet szintjén is felveti, az rasszista, fasiszta, náci stb.
Ez a minden ízében tökéletesen irracionális hozzáállás 1989 óta az égvilágon semmit sem változott. Nem rendítette meg sem a sokmilliárdos „integrációs programok" csődje, sem a demográfiai arányok baljós eltolódása, sem a cigányság körében tapasztalható bűnözési mutatók meredek emelkedése sem. Hányszor csattantunk fel az elmúlt esztendőkben: „hol élnek ezek az emberek, hát ezek nem láttak még cigányt?"
Itt élnek köztünk, és igen, láttak, már cigányt is. Csakhogy ők ezt az egyre félelmetesebbé váló magyar-roma meccset az MTK díszpáholyából nézik, és onnan minden kicsit másképp látszik. Vagy nagyon. Ne kerülgessük a forró kását: a hazai liberális értelmiség döntő többsége zsidó származású, és ez alapjaiban határozza meg azt (is), hogyan viszonyulnak a cigánykérdéshez.