Rabszolgák leszünk, és igazából le is szarjuk

Címkék: privacy magánszféra wtf Google Facebook havas jon adatszerzés

Miközben az emberiség évszázadok óta ádáz harcot vív a vallás, a meggyőződés, a gondolat és szólás szabadságáért, unott vállrándítással vesszük tudomásul, hogy az életünk már nem csak a miénk, hanem bárkié, aki hajlandó megfizetni az árát.

Az elmúlt hetek egyik legfontosabb cikke jelent meg pár napja a 444-en, amely arról szól, milyen veszélyei vannak az illegális online adathalászatnak, és hogyan hagyjuk, hogy ingyenes szolgáltatásokért cserébe felszámolják a magánszféránkat.

A téma az amerikai celebek meztelen fotóinak közzététele után lett újra aktuális, és már az is sokat mondó, hogy a 21. század egyik legfajsúlyosabb problémakörének vitacsírájához (társadalmi vitáról Magyarországon még nem beszélhetünk) egy ennyire banális apropó kell. Pedig az ügy túlmutat a klasszikus „first world problem”-ök során. Nagyon leegyszerűsítve a következő a folyamatábra:

Az életünk jelentős része mára virtuális világban zajlik: a munkánk, szabadidős tevékenységünk, pénzügyeink, információszerzésünk és azok közlése – szinte minden. Az életünk gyorsabb, kényelmesebb és főként olcsóbb, mintha mindenért sorba állnánk egy hivatalban, vagy az „utcáról” kéne őket beszerezni, kipróbálni.
Ezek az egyre inkább napi rutin részét képező tevékenységek nyomot hagynak valahol, valamilyen szerveren, anélkül, hogy erre külön engedélyt adtunk volna, vagy egyáltalán ennek tudatában lennénk.
Számos felesleges infó mellett jócskán hagyunk hátra értékes adatokat, amelyeket külön erre szakosodott cégek összegyűjtenek, rendszereznek, majd jó pénzért tovább passzolják azoknak, akik kíváncsiak rájuk. Itt főként kereskedelmi tevékenységre kell gondolni, de ez egy nyílt kör, amelyhez az egészségügytől kezdve a pénzintézeteken át a hadseregig bárki hozzáférhet, a titkosszolgálatokról nem is beszélve.
Mivel sem társadalmi igény, sem erre épülő politikai akarat nincs a szabályozásra, gombamód szaporodnak az erre üzleti modellt épülő adathalász cégek, amelyek ingyenes szolgáltatásokkal árasztanak el minket, majd cserébe adatainkat titokban, követhetetlenül, részben vagy egészen törvénytelenül felhasználják.
Az elidegeníthetetlen emberi jogaira oly büszke emberiség nagy ívben szarik az egészre.

A dologban nem az érdekes, hogy nem olvassuk el az apró betűs részeket, és ezért nem is tudjuk, mitől kéne tartanunk, hanem hogy ha pontosan megértjük a kockázatokat, akkor sem látunk benne semmi problémát. Az utóbbi napokban a baráti, ismerősi körömből több emberrel beszéltem erről, akiknek a véleményét irányadónak és társadalmi lakmuszpapírnak szoktam tekinteni, és az eredmény megdöbbentett.

„Ha nem tetszik, ne töltsd le!”

Mindösszesen egy valaki volt, aki azt mondta, őt kirázta a hideg a cikk olvasásakor, páran azzal érveltek, hogy ez egy kétélű fegyver, amellyel lehet nagyon klassz dolgokat csinálni, meg vissza is élni, igazából rajtunk múlik. A többséget viszont teljesen hidegen hagyja a téma, sőt, hogy egy sci-fi rajongó barátomat idézzem, ő például kifejezetten örül neki, ha a Google a keresései alapján fogyi tabletták helyett az új Christofer Nolan film beharangozóját ajánlja.

A közömbösek leggyakoribb érve, hogy nem kell minden hülyeséget felelőtlenül megosztani, és akkor nincs baj. Félnie pedig csak annak kell, akinek vaj van a fején, az átlagembernek nincs mitől tartania. Szintén visszatérő indok, hogy minden program felsorolja, milyen adathoz fér hozzá, „ha nem tetszik, ne töltsd le!” Mondjuk ez utóbbinál álszentebb és cinikusabb hozzáállás kevés van, aki ezzel érvvel, annak azt javaslom, hogy próbáljon meg elleni egy hetet Google vagy más keresőrendszer nélkül.

A probléma jóval túlmutat azon, hogy mire keresünk rá a Google-ben, és mit osztunk meg a közösségi hálón. Igazából, ez csak a jéghegy csúcsa. Ennek érzékeltetésére álljon itt az alábbi példa.

Nincs titkolnivalód, mert nem is teheted

András egy 30-as évei elején járó diplomás vegyész, aki beadja önéletrajzát a gyógyszergyártó Pharma XGeN Ltd.-hez. Az amerikai cég magyarországi fiókvállalata részletes portfóliót készít, amelyből kiderül, hogy András az utóbbi időben rendszeresen olvasott egy bizonyos rákos daganat gyógyításával kapcsolatos cikkeket. Ebből két dolog következhet, András vagy ebből írta a szakdolgozatát, vagy maga is rákos volt. Elektronikus kórlapját böngészve hamar kiderül, hogy az utóbbi. Mivel a kutatólaborban vegyszerekkel kísérleteznek, a cég úgy dönt, nem vállalja a kockázatát annak, hogy egy olyan embert alkalmazzon, akinek kiújulhat a betegsége, és ezzel veszélybe sodorná a cég jó hírét, illetve több millió forintos kártérítésre tarthatna igényt.

András nem adja fel, és beadja egy konkurens céghez az ajánlatát, ahol képességei alapján remek munkaerő lenne, ám amikor netezési szokásait elemzik, feltűnik, hogy a megszokott hírportálok és sportoldalak mellett bizony-bizony rendszeresen megjelennek „szélsőjobboldali” portálok url-jei. A cég HR-ese udvarias elutasító levelet küld a szóbeli meghallgatásról.

A fiatal álláskereső egy harmadik cégnél próbálkozik, ez alkalommal sikeresen! Vetélytársa, aki ugyanarra a pozícióra jelentkezett, és hasonló adottságokkal bírt, sajnos kihullott a rostán, mivel szabadidős tevékenységeit vizsgálva egyértelművé vált, hogy minden idejét a családjával, gyerekeivel tölti, ezzel szemben András nőtlen, nincsenek gyerekei, tehát több terhelést lehet rá rakni, és munkaidőn kívül is kevésbé tud majd kibújni a családjára hivatkozva.

András már örülne is, ám van egy kis bökkenő. Bár a remélt 300 000 nettót a cég zsebből ki tudná fizetni, bankkártyaforgalma alapján egyértelmű, hogy 250 000 nettóval is be fogja érni, mert ennél jóval kevesebbet költ el, utal át egy hónapban.

Itt ugyanis nem arról van szó, hogy ki mit oszt meg magáról, itt olyan adatokról beszélünk, amelyeket soha NEM tettünk közzé. Ezeket az az információkat ellopják tőlünk, pont úgy, mintha a szobánkból vagy a hűtőszekrényünkből lopnának, legfeljebb nem tűnik fel, vagy nem érdekel bennünket.

Túl nagy pénzek túl vastag borítékokban

Van erre a megoldás? Mit tegyünk akkor, ha nem vagyunk infó zsenik, nem akarunk ezzel órákat, napokat tökölni, de nem is vágyunk elvonulni „offline remetének”, kizárva magunkat mindabból az egyébként szuper hasznos és élvezetes dologból, amelyet a digitalizált világ nyújt számunkra?

Alapvetően két út kínálja magát, az egyik a startupok, a másik a fizetős szolgáltatások.

Minden szolgáltatásnak meg lehet csinálni az adatlopás biztos verzióját, a Facebooknak már létezik is ilyen riválisa, amely azt ígéri, információink biztosan nem kerülnek illetéktelen kezekbe. Ezzel alapvetően két baj van. Az még hagyján, hogy az ember nehezen vált át megszokott struktúrákról, de még ha meg is teszi, mi garantálja, hogy az új cég sem kurvul el? Hogy amikor már dollármilliókról, százmilliókról van szó, a cég tulajdonosai – akik ekkor már rég nem azok az egyetemista srácok, akik egy koli szobából indították a cuccot, ők már évekkel ezelőtt jó pénzért túladtak rajta – szóval mi garantálja, hogy ők is fontosabbnak tartják a magánszféra szentségét, mint a ropogós zöldhasút?

Ugye itt jön(ne) be a politika szabályozó szerepe, amelynek ezt az egészet ellenőriznie, büntetnie kéne, de erre semmi esély, a privacy jelenleg hasonló helyzetben van, mint a környezetszennyezés: túl nagy pénzek csúsznak túl vastag borítékokban, hogy áttörés legyen, és komolyan foglalkozzanak vele. Felmerül a kérdés: van-e olyan üzleti modell, amelyben a becsületesség kifizetődő?

Igen, van, méghozzá a fizetős szolgáltatás, mert ha valamiért fizetsz, akkor a cég ugye nincs rákényszerítve arra, hogy kerülő úton szerezzen profitot. És itt jön be az igazi gebasz: ma a világon az emberek 90 százaléka SEMMIÉRT nem hajlandó fizetni, ami virtuális, vagyis amit nem lehet megvenni, kézbe fogni. Nem fizetünk elő online újságokra, torrentről húzzuk le e sorozatokat, ingyenes levelezőrendszert, közösségi médiát használunk, a banki átutalásokon kívül mindent ingyen csinálunk, és el is várjuk, hogy ez így maradjon. Ilyen világba szocializálódtunk, és nem is tudjuk elképzelni, hogy lehet másmilyen.

Pedig jelenleg nem nagyon látszik kiút ebből az egyre sötétebb alagútból. Ha nem vagyunk hajlandóak a pénztárcánkkal fizetni, akkor az életünkkel kell. Tiltakozhatunk ellene, idealizálhatjuk vagy bagatellizálhatjuk, ettől még ugyanabban a csapdában vergődünk. Csak már nem is érdekel bennünket.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

-->

Havas Jon

15 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jobbegyenes.blog.hu/api/trackback/id/tr896737683

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2014.09.28. 15:01:36

Engem az írásod címétől rázott k a hideg, innentől kezdve már érdektelen, hogy mit hordasz össze alatta. Érted, ha szarozol a címben, ne várd, hogy értelmiségi érvelést feltételezzünk rólad. Unlike a Facebookon is, szevasz.

Közösség

Friss topikok

Címkék

Blogajánló

Archívum

Feedek

Egyéb

28

Címkék: privacy magánszféra wtf Google Facebook havas jon adatszerzés

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

Nemzetstratégia · http://nemzetstrategia.blog.hu 2014.09.29. 00:27:11