13

aug

Egy magyar fesztivál fesztiválhangulat és magyarok nélkül

Címkék: Fesztivál Sziget kesztyű nélkül Guest blogger Ginger

Tweet

A hétfőn véget ért Sziget Fesztivál egy megbízható iparosmunka volt, azonban mottója ellenére egyáltalán nem mutatott túl a szórakoztatás szükséges és elégséges feltételein: kenyeret és cirkuszt a népnek. 

Évekkel ezelőtt olvastam egy falfeliratot: „Doing what you like is freedom. Liking what you do is happyness”. Magyarul nagyjából annyit tesz, hogy az az igazi boldogság, amikor szereted is azt, amit csinálsz. Nos, az idei szervezők bizonyára nem igazán szerették a  mostani fesztivált. Nem, nem az egyedi szigetmunkásokról van szó, mert ők váltott műszakokban tényleg beletettek apait-anyait. A nagy egészen ugyanakkor, mégsem látszott a gondosság vagy a legendásan híres magyar vendégszeretet.

Felnőtt korára ugyanis a Sziget elfáradt, már csak (az amúgy kiválóan és megbízhatóan működő) rutin tartja össze. Hiányzik az a fajta szervezői életöröm és szenvedély, amely akarva-akaratlanul még a legapróbb  dekoráción is jól felismerhetően és visszavonhatatlanul otthagyja keze nyomát. 

Darabra stimmelt ugyan minden: látogatók hosszú tömött sorokban, hírneves és kevésbé ismert fellépők,  komplett ellátó személyzet az elsősegélytől a szemétszedőkön keresztül a jogászokig, a mennyiségileg kibővült  ételkínálat és erőteljesen kimunkált mutatványos és kultúr-szekció. A kenyér és cirkusz tematikában idén olyan újításokra is futotta, mint a felturbózott látványvilág, a Sziget Beach vagy a diszkóerdő. 

Valami azonban hiányzott. A hazaérkezés érzése. Az élmény-kuriózum. Hogy ez nem egy futószalag és mi nem egy jól tejelő arctalan tömeg vagyunk, akit etetni, itatni és táncoltatni elég a Sziget Köztársaságban, a Szabadság Szigetén. A vurstlis akrobatikus Csodaországban, ahol a legelkötelezettebb magyar Sziget-veteránokon és ingyenjegyeseken kívül hazánkból szinte már csak a B-kategóriás celebek teszik tiszteletüket némi ingyenpia és Blikk-címlap reményében.

Saját, szabadságra vagy Csodaországra utaló mottóját maga a Sziget sem váltotta be. A megfásultság és a (papíron kevésbé tetten érhető) nyereségesség béklyója gátolta a szervezőket abban, hogy az egykor legendás diákszigetes, semmivel sem összetéveszthető fesztiválélményt idén is újrateremtsék a látogatóknak. Nem több ez, mint egy alapklisékből gyúrt tömeges nemzetközi párválasztó, melynek érzéketlenségén még a Zimbabwe-ból importált szívfacsarodás sem tudott javítani. 

Mert szabadok voltak-e a látogatók? Szabadság-e az út porába, bokrok közé aljasult testi fellángolás? A detoxos hányadékba menekvő élménytelenség? Vajon az A-ból B-be tartó szüntelen rohanás, vagy a napok során észrevétlen bekúszó számtalan komforttalanság, az ár-értékarányt figyelmen kívül hagyó költekezés vagy a test kizsigerelése, az vajon szabadság-e? 

Gondosság-e, hogy Magyarország egyik elsőszámú exportcikke, amely oly sokat tett a turizmusért, Magyarország ismertségéért, a munkahelyteremtésért, a kultúráért, pont a hazai közönség számára nem annyira megfizethető? Gondosság-e, hogy a fesztivál arculata a korábban még jól beazonosítható Sziget-élmény irányából jelentősen elmozdult a nyereség-vezérelt eklektika felé, amely a zenei kínálat kuszasága mellett a marketing üzenetek diverzitásán is meglátszik?

Gondosság-e, hogy az egyébként leírhatatlan hangulatú koncertek között (amiért az előadók, fellépők tényleg mindent megtesznek) napközben alig lehet olyan programokat találni, amelyekre azok saját jogán, érdeklődésből látogatnánk el, és nem unaloműző jelleggel, hogy valamivel elcsapjuk az időt koncertkezdésig? Gondosság-e, ahol a fesztivált a fiziológiai szükségletek kielégítése (étel, ital) és a profi kommunikáció viszik a hátán az önmagát eladó hangulat és a látogató-mágnes (nem csak zenei) programok helyett?

Összességében, bár a programkínálat színes volt, és a fellépők, a programhelyszínek és a kiszolgáló személyzet rengeteget megtett a fesztiválozókért, az egész valahogyan mégsem állt össze. A korábbi specifikusságot és az egyedi Sziget-feelinget feláldozták a szervezők a nyereségvágy és a marketing oltárán. Sokak számára inkább volt ez az idei fesztivál egy főként külföldieknek szóló, kiszámítható nyárzáró happenning, mint unokáknak szánt mesélni való. Pedig minden adott volt hozzá, a legmagasabb színvonalon összelogisztikázva. Azonban egyvalami hiányzott: a lélek. 

Ginger

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.