13
nov
Az ELTE rektora megmondja, mit ihatnak, és meddig bulizhatnak a kollégisták
Címkék: wtf nemi erőszak kollégista ELTE havas jon Mezey Barna KCSSK Kőrösi Csoma Sándor Kollégium
Tweet
Az egyelőre nem világos, hogy a takarító Terike csak szóban tudja-e majd fegyelmezni a másodéves Zsoltit, hogy az elsős Vivien blúza alatt matasson a lépcsőfordulóban, vagy esetleg gumibotot is kap az erélyes fellépést elősegítendő.
Az egyetemistákról köztudott, hogy nappal lógnak, este piálnak, nem járnak be órákra, és míg a társadalom többsége legkésőbb 19 éves korától kezdve húzza az igát két műszakban valamelyik gyárban, addig a sok semmirekellő büfészakos bölcsész tizenöt évig jár ingyen egy szakra, aztán meg átjelentkezik egy másikra, mert annyira belekényelmesedtek a habzsi-dőzsibe, hogy nem is akarnak elkezdeni dolgozni. A kollégista még ennél is alattomosabb állatfajta, ők a közös hűtőből is lopnak.
Ez a jól körülhatárolható tróger banda a politikuskeltető alvilági HÖK-maffiával az élen néha úgynevezett „kulturális programokat” szervez, hogy az oktatókkal elhitessék, a trágár gólyaindulók éneklésén és a felelőtlen szexuális kicsapongáson kívül más is érdekli őket. Ezt persze senki nem veszi komolyan.
Orbán Viktor és a magyar diplomácia roppant sikert könyvelhetett ma el: fogadtunk és egekbe magasztaltunk egy kvázi diktátort, miközben lényegében semmit sem nyertünk vele.
Nemzeti érdek minél több országgal minél előnyösebb üzleteket kötni, különösen olyanokkal, amelyek egyébként értékelhető mennyiségű energiahordozón ücsörögnek. Ezt bizony a diktatúrákra oly nagyon kényes Európai Unió vezető demokráciái is megteszik, ha nemzetük érdekei úgy diktálják. Nincs fintorgás, ha télre gázt kell szerezni a tárolókba, vagy piacot a nemzeti autógyárnak.
Igen ám, csakhogy a tuti üzleteket pontosan ezért fű alatt intézik, hogy este a tévé előtt ülő, liberális demokráciát élvező átlag EU-polgár ne nyelje félre a felmelegített pizzát a keleti gázzal jól befűtött lakásban. Igen, ahogyan mindenki más, Nyugat-Európa is vígan elüzletel a háttérben, a kormányokhoz remekül becsatornázott üzletemberek túrják fel a keleti sztyeppéket.
Ám azt az ostobaságot senki nem olyan hülye elkövetni, hogy egy posztkommunista diktátort magasztal egekig, pláne nem nevezi országát "mintaállamnak", amely "világos stratégia mentén irányított, vezetett, helyes irányba fordított ország", és ez egy olyan dolog, ami a "különbözőségek mellett összeköti a két országot". Igen, jól tetszenek olvasni: miután a hazai és külföldi liberális sajtó vért izzadva próbálja bebizonyítani, hogy Magyarországon "keleti típusú diktatúra" épül, a magyar miniszterelnök egy betyáros vallomással maga szögezi le, hogy igen, így is van.
10
nov
A legyőzhetetlenség vége
Címkék: fidesz önkormányzat ózd Jobbik választás 2014 Fidesz-kormány Bazsó Bálint
Tweet
1998-ban egy fiatal, energikus és a rendszerváltást követő évek erkölcsi mocsokjától kevéssé szennyezett csapat nyerte meg a választást Magyarországon.
Mi kellett akkor a sikerhez?
Hit, jövőkép, őszinteség és kellő szerénység, ha úgy tetszik: alázat.
Vagy csak annak kell látszani - jegyezhetjük meg cinikusan. 16 évvel ezelőtt végrehajtották a sokak által lehetetlennek tartott feladatot, Kádár országában megverték a minden lehetséges eszközt bevető posztkádári garnitúrát.
Hogy miért?
Mert az akkori kormányerők mérhetetlen arroganciával, hatalmi gőggel, de mindenek előtt bicskanyitogatóan lekezelő stílussal oktatták ki ellenfelüket és egyben igen széles szavazói rétegeket arról, ki itt a "szakértő" és ki nem, ki tud egy országot irányítani és ki nem, ki a komolyan vehető, és ki nem. És végül: egyszerűen elhitték, hogy őket nem lehet megverni.
Ismerős a szituáció?
16 évvel később, egy ködös vasárnap ugyanis az öregecskedő kormánypárt ugyanígy járt. Bár csak egy várost vesztett el, jól látszik, sokkal, de sokkal többet: a legyőzhetetlenség mítoszát bukta el.
Egy világ választott el tőle. Nem értettünk mi egyet szinte semmiben. Máshonnan jöttünk, máshova mentünk. Mégis nagyon sajnálom, hogy ilyen fiatalon elment.
Az utunk csak egyszer keresztezte egymást. Márciusban a Blogalization bloggervita után odajött hozzám, és kicsit feszengve bemutatkozott. "Talán már hallottál rólam, én vagyok a Rózsa Milán". Én is feszengtem, és mondtam, hogy ja, igen, hallottam. Nem tettem hozzá, csak gondoltam: semmi jót. Meg azt is gondoltam, hogy olyan jó kis este volt ez eddig, erre most ide jön ez a libsi gyerek, és majd elkezd itt nácizni, ne már, ez most nem hiányzik.
Aztán kiderült, hogy nem ezért jött oda. Szorongva érkezett, többször is meggondolta, hogy eljöjjön-e, mert, hát a rendezvény egyik szervezője mégis csak a Jobbegyenes, nem-e utáljuk majd ki innen. De pozitívan csalódott, tök jó volt, ugye szervezünk még ilyet, nagyon kellene az értelmes párbeszéd. Leültünk egy sörre, és egy jó, embereset vitatkoztunk. Persze semmiben se értettünk egyet. De közben megismertem egy (a szó eredeti, igazi értelmében) nyitott, intelligens, értelmes fiatalembert, aki nem megbélyegezni, és kioktatni akart, hanem megérteni. Nekem meg ez volt a nagy pozitív csalódás. Azzal váltunk el, hogy, ha ilyen emberekkel kellene vitatkozni, akkor ez egy egészen elviselhető ország is lehetne.
1989 óta már szabadon megemlékezhetünk az 1956-os szabadságharc kitöréséről, és vérbe fojtásáról is. Ennek kapcsán többnyire az események hőseiről és mártírjairól beszélünk - az ellenség oldalára álló árulókról kevesebbet. Ez a rendszerváltoztatgatás "nemzeti közmegegyezésnek" nevezett újabb, sokadik megalkuvásának egyik sarökköve. Az áldozatokat már nem gyalázzák, emléküket tisztelet és megbecsülés övez - ám "cserébe" a tettesek elvárják, hogy róluk nagyvonalúan megfeledkezzünk. Mi nem tesszük.
1957 december 1-én Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kitüntetésben részesített huszonhárom egyházi személyiséget „az ellenforradalom alatt a népi hatalom mellett tanúsított bátor helytállásukért és az elmúlt egy év alatt szocializmust építő hazánk és népünk érdekében a békemozgalomban, valamint az állam és az egyház jó viszonyában kifejtett áldozatos munkásságukért”. Vagyis ők voltak azok az emberek, akik szembeköpve hitüket és egyházukat, a szabadságharc napjaiban sem álltak a nemzet küzdelme mellé, november 4-e után pedig az idegen elnyomók és a hazaáruló hatalom legbuzgóbb kiszolgálói közé tartoztak.
Ne feledjük el: 1957 végén még messze van a "kádári konszolidáció", ez volt a terror legborzalmasabb esztendeje. Az "aki nincs ellenünk, az velünk van" jelszavával meghirdetett, sok közömbös embert is megnyerő, lazább politikára még éveket kell várni. Akit ekkor kitüntettek Kádárék, azok a legmegbízhatóbb szövetségeseik és lakájaik voltak.