07
nov
A Tesco valóra váltja Spielberg sci-fijét
Címkék: megfigyelés Google Facebook Tesco Orwell havas jon a nyúlon túl Steven Speilberg Amscreen
Tweet
Az megvan, amikor a Különvéleményben emberünk bemegy a plázába, egy elektromos kütyü letapogatja, majd levetíti neki a személyre szabott reklámot? Valami hasonlóval próbálkozik a brit szupermarket is, 11 év után a sci-fi thrillerből valóság lehet.
A Tesco 450 benzinkútjára telepít speciális arcfelismerő kamerákat, hogy vásárlóit célzott reklámokkal bombázza – írja a BBC nyomán a Business Insider. A szkenner 87-95 százalékos biztonsággal beméri a kasszánál sorban állók nemét és korát, majd levetíti az ennek megfelelő hirdetést. A technológiát kifejlesztő Amscreen vezetője, Simon Sugar elmondta, az okoskamerákat a lehető legtöbb szupermarketben tervezik bevezeti, az új módszer megváltoztatja a kiskereskedelmet.
A felmerülő személyiségi jogi aggályok – mint mondják – minden alapot nélkülöznek, a rendszer nem tárol információkat, nem ismer fel személyeket, ezért az egyéneket semmilyen formában nem lehet azonosítani.
Mindez a jelek szerint nem nyugtatta meg a beszédes nevű Big Brother Watch brit adatvédelmi szervezetet, akik arra figyelmeztetnek, hogy a szkennerek bármikor továbbfejleszthetőek, ezért fontos lenne idejében közbelépni, különben egyenes út vezethet a tömeges megfigyeléshez.
1956. november 4-én a hitszegő módon Magyarországra visszatért (vagy innen ki sem vonult) szovjet csapatok vérbe fojtották a szabadságharcot. Az elkeseredett, hősies ellenállás során több mint 2500 honfitársunk áldozta életét a barikádokon. A Kádár János vezette hazaáruló kormány amnesztiát ígért, ám ezt az ígéretüket (sem) tartották be, s a véres megtorlás során legalább 400 embert gyilkoltak meg, több mint 20.000-et börtönöztek be, és mintegy 18.000-en töltöttek hosszabb-rövidebb időt embertelen körülmények között, internálótáborokban. A szovjet hadifogságba hurcolt, vagy a harcok során ítélet nélkül, a helyszínen kivégzett mártírokról a mai napig nem rendelkezünk pontos adattal. Hosszú távon talán a legfájdalmasabb hatás az volt, hogy mintegy 200-250 ezer magyar ember menekült el az országból, nagy többségük soha nem tért haza. Az országot pótolhatatlan demográfiai veszteség érte, amit csak a lelki sokkhatás múlhatott fölül. Családok ezrei szakadtak szét a viszontlátás legcsekélyebb reménye nélkül. E fájdalmat örökíti meg az alábbi megrendítő levél, amelyet egy házaspár írt nyugatra szökött lányuknak.
Drága Gyerekeink!
Cegléd, 1956. november 24 – december 1
A fenti napok és bizonyára még igen sokáig a többiek is feketék-gyászosak ránk nézve. És talán sohasem derül ki felettünk ez a mostani ködös ég!
Hát elmentetek?! Itt hagytatok magunkra minket, az öregeket, a sír szélen állókat – a talán soha viszont nem látás teljes reménytelenségében! Talán soha többé nem halljuk hangotokat, hirtelen nagyot-nőtt "kicsiny unokánk" feleselgetését, nem ölelhetünk Bennetek szívünkre. Nem várhatunk Benneteket szeretettel haza szombat esténkint. És nem kell már számotokra mélységes szeretettel csomagokat, bort stb. készítenünk. Nem lesznek már többé közös ünnepeink, barátságos, békés, hangulatos estéink.
A mi életünk kapuja váratlanul és rettenetesen becsukódott. És föléje már csak az a dantei mondat illik: „lasciate ogne speranza" – hagyjatok fel minden reménnyel!
03
nov
Horthy, a provokátor
Címkék: fidesz történelem jobbik szobor antifasiszta antifa Horthy Miklós kesztyű nélkül
Tweet
Felavatták a Szabadság-téri református templomban Horthy Miklós szobrát. Szerintem ez az egyik legjobb dolog, ami idén Pesten történt. Csak, hát rontja az ember szájízét, hogy a Kormányzó szobrán kívül a mai napon néhány más dologról is lehullott a lepel.
Az eseményen természetesen, ahogyan arra komoly összegben fogadtam volna (ha lenne komoly összegem), megjelentek korunk szellemi hajótöröttjei, az antifák is. Akiknek intellektuális szegénységi bizonyítványát már az is jelzi, hogy valamivel szemben határozzák meg magukat, az egyetlen igen pocsék minőségű ideológiai habarcs, ami összetartja őket, az úgynevezett „fasizmus" elleni küzdelem. Ez már a francia Népfrontnak is csak egyéves, harmatgyenge kormányzásra, és az ország teljes csődbe vitelére volt elegendő a harmincas években – és azóta mát eltelt egy pár esztendő.
Az már tényleg csak költői kérdés, hogy ugyanezek a sárgacsillagos bohócok miért nem parádéztak a pufajkás Horn szobrának avatásán Gimes Miklós, meg Angyal István-képekkel (hogy a kádári megtorlásnak csak két zsidó származású áldozatát említsem, akikkel talán hivatalból is együtt illene érezniük.) Az ő lelki nyomorúságuk minden bizonnyal gyógyíthatatlan állapot, megszoktuk már. Nem mondom, hogy hiányozna, de legalábbis meglepne, ha nem sírna a szájuk nagyjából minden ellen, ami e szerencsétlen nemzet önmagára találásához vezethet.
A nap igazi meglepetését Rogán Antal szolgáltatta, aki „veszélyes provokációnak" nevezte a Kormányzó szobrának felállítását. Azt tényleg senki nem várta, hogy az alkotás előtt fideszes honatyák állnak majd díszsorfalat. De annak a polgári jobboldalnak, amely 1990 óta (hol kimondva, hol csak összekacsintva) a Horthy-korszak szellemi és erkölcsi örökségéből él, annak jelenkori letéteményeseként gyűjti be négyévente a keresztény-konzervatív értelmiség, és a kalapos-kesztyűs budai nénik voksait – legalább illett volna most az egyszer csendben maradni. Nem sikerült. Hogy ez Rogán l'art pour l'art idiotizmusának, vagy a párt felsőbb utasításának köszönhető, nem tudni. Az azonban biztos, hogy a Falk Miksa (egykori Néphadsereg) utcai káderházak nyugdíjas belügyes, meg katonatisztjeit ezzel aligha győzi meg, hogy rá szavazzanak a nagy balos összefogás helyett. A sajátjait viszont sikerült jó szaftosan pofán köpnie.
02
nov
Szerettem volna megállítani az időt - egy Felvidékre bevonuló magyar Honvéd levele
Címkék: bécsi döntés Trianon Horthy Miklós Felvidék
Tweet
75 esztendeje, 1938. november 2-án született az I. bécsi döntés, amelynek értelmében visszatért Magyarországhoz a Felvidék magyar többségű déli része. Két hosszú évtized után sikerült rést ütni a trianoni békediktátumon. Az ország valóságos extázisban volt, a bevonulási ünnepségeken és a rádió mellett milliók ünnepeltek önfeledten. 1956 októbere mellett a Felvidék, majd Észak-Erdély felszabadulásának napjai voltak a huszadik századi magyar történelem legeuforikusabb napjai.
Az alább olvasható levelet a 24 éves Erdősi István honvéd írta, aki később, 1943.januárjában a Don-kanyarnál halt hősi halált.
Drága Micikém!
Megint hozzád fordulok, mint akihez mindig a legnagyobb bizalmat és megértést éreztem, hogy a vasárnapi nagy napot leírjam. Nem a leküzdhetetlen közlési vágy hajt engem, hanem, hogy ezt a szívet legmélyéig megrázó örömünnepet amelynél extázisából még most sem tudok szabadulni, örökre megrögzítsem nem csak magam, de veled megosztva is.
Ott a kezdődött a nap e szebbik része Pesten, a Rózsák terén bementem az Erzsébet templomba. Végig gondoltam az elmúlt napok eseményeit, ezeket a várva-várt napokat, arra kértem az Istent, hogy megláthassam csak egy órára is azt a földet, amely minden munkánk, eddigi kiképzésünk célja volt. Akkor még nem tudtam, hogyan, mikor, de bizonyosnak éreztem, hogy elmegyek én is oda.
A Keleti pályaudvaron különös alakok vonták magukra a figyelmem. Katona köpeny, alatta szerelő, mackó fejükön svájcisapka, katonai derékszíj, pisztoly rajtuk. Közéjük mentem, a felvidéki szabadcsapatokból voltak. Veszprémi fiúk, Vásárosnaményből jöttek, s Komáromba indultak a legelső gyorssal. Nem kellett sok beszéd és velük tartottam. (...) Csudapofák ezek a szabadcsapatbeliek. Az ember megkérdi, kik vagytok? Könnyed mosollyal felelik: „felelőtlen elemek". Van köztük öreg, fiatal, de mind irtó elszánt pofák. Némelyikük már a nyugat-magyarországi fölkelésben részt vett, Prónay és Ostenburg csapatában. (...)
Közben megérkezünk Komáromba. (...) Hármas katona, csendőr, rendőrkordon előtt folyik az átvonulás. (...) Szívszorongató érzés volt a hídon menni. Az a híd, amely eddig, mint egy idegen ellenséges ország gyűlölt elválasztófala állt, most diadalútra nyílt meg előttük. A vasvázakat zászlóerdő borítja. A cseh feliratokat, amiket a rohamcsapatok puskatussal vertek szét, már rég eltűntek a Duna habjaiban. Az eső sűrű cseppekben hull, a szél veri az arcunkba, s a szemünkbe, de nem érezzük. (...)
Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók közt titokzatos megállók.
A mély, sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megdermedtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
(Kosztolányi Dezső: Halottak)
A néhány tonna kipucolt töklámpás bárgyú felszínessége között szinte már eretnekséggel felérő rendszerellenességnek tűnik, ha megálljt parancsolva magunknak megemlékezünk halottainkról.
Mindenszenteket és a halottak napját a mindent egybemosó, műanyaggá globalizáló tömegkultúra művi, popcornosított, töklámpákkal vicceskedő munkaszüneti nappá változtatta, hogy aztán a társadalom tekintélyes része nyakig merüljön az infantilis örömködésben. A lényeg, hogy holnap nem kell korán kelni, este pedig jó film lesz az RTL-en.
Féljük az életet, lassan számoljuk fogyását. Napok, hetek, hónapok és évek váltják egymást napi rutinban, saját életünket sem éljük meg, nem becsüljük meg a kapott örökséget, miért pont halottainkra figyelnénk oda egy kicsit?
De kár lenne elpocsékolni az időt erre. Ma mindenki saját történeteit pörgeti le magában, ha emlékszünk, mindig kicsit magunkra is gondolunk.
Halottak napja mindannyiunk elraktározott emlékének ünnepe. A Szibériából hazavergődött dédpapa, a földhöz kérlelhetetlenül ragaszkodó dédmama, a kisemmizett, de a rendszer szemében apró, mégis kellemetlen szálkaként túlélő apai nagypapa, az egyszerű középparasztként is üldözött közösségépítő anyai nagypapa, a csendesen visszafogott, kezét tördelő, bármit elviselő nagymama ünnepe.
Két eltemetett osztálytársé, kik egy elhagyatott, magányos pillanatukban érezték nehéznek az életet, hogy az általuk hátrahagyottak azóta is csak a válaszokat keressék, évről-évre, de különösen ma.
A gyász elmúlhat, az emlékezés soha. Ahogyan a költő írta, a nem élők, a volt emberek nem tesznek semmit, nem akarnak semmit, mégis hatnak ránk. Ne utasítsuk el, futás közben álljunk meg, és hallgassuk meg a megállókat.
Bazsó Bálint